Gáza Trip

(Hát most így ennyit sikerült. Kérdéseket várom a kiadóba, ha összegyűlik sok, lesz update. Valamiért a nyomorult Blogger nem engedi feltölteni ide a képeket, így azokat egy külön postba rakom majd fel.)

Enter Sandman

Tel Avivba Kijeven keresztül érkezem. Nem egy rémtörténetet hallottam már a beléptetési procedúráról, ehhez képest semmi több nem történik, mint bármilyen más reptéren, és a belépésnél is megúszom egyetlen kérdéssel:
- Is this your first time here? - Yes. - Have a nice time. - Thank you.
A repülőtérről taxi visz Kelet-Jeruzsálembe, egy kis keresztény pilgrim hostelbe, ahol mintegy négy órát tudok aludni. Sajnos a szobámban van egy óriási tévé, mintegy háromszáz csatornával, így másfél órán át nem tudok betelni az arab music tv-vel, az iráni teleshoppal, az iraki betelefonálós vallási műsorral, valamint olyan szappanoperákkal, amiben beduinok a tűz körül ülnek és beszélgetnek.
Másnap korán reggel engem és egy lengyel kollégát taxi visz egyenesen az erez-i kapuhoz, ami Gáza egyetlen be- és kijárata.

Az erezi terminál kívülről úgy néz ki, mint egy nagy, modern repülőtér. Azzal az apró különbséggel, hogy már a belépéshez is engedélyt kell kérni, ugyanis szögesdróttal van körbekerítve, egyetlen kapuját fegyveres őrök őrzik. Mintha egy hónapja jártam volna ott, pedig alig volt több, mint egy hete. Akkor még megijedtem a méteres kalasnyikovtól, ma már nem is tűnne fel.

A kapu előtt őrbódé, benne húszéves szemüveges fiatal srác. Neki kell beadni az útlevelet, baszakszik vele tizenöt percen át, megkérdi, van-e nálunk fegyver, majd megadja a belépési engedélyt. A bódé körül mintegy 15-20 külföldi vár az engedélyére, nagy részük az UN (ENSZ) vagy más segélyszervezet munkatársa, vagy újságíró. Civilek gyűrűjében álldogáló magas, nyakkendős úr kedvesen köszön. Mint napokkal később kiderül, amikor majd újra találkozom vele, ő az UN Opeartion Gaza Deputy Director-a, vagyis az ENSZ második embere Gázában. Mint napokkal később kiderül, mindenhová öt civil biztonsági őr kíséri. Közvetlenül az ő kb. tíz fős stábja után adjuk be mi is az útlevelünket, talán emiatt is kapjuk meg olyan gyorsan a belépési engedélyt.

Odabenn várjuk be a három hollandot, akiknek a szervezete meghívott bennünket, akik tizenöt éve dolgoznak már itt. Együtt megyünk keresztül a passport controllon, ami három-négy kérdésből áll. Easy. Fiatal katonalány. Mindenhol, minden határon fiatal katonalányok. Itt mindenkit kötelezően besoroznak, a lányokat is. Úgy látszik, rájuk a határokat bízzák.

Akkor még nem tudtam, hogy ide bejönni sokkal könnyebb, mint kimenni innen. Befelé nagyjából bárkit beengednek, aki van olyan hülye, hogy idejön. Még a csomagjainkat sem nézik igazán át. Az egy másik kérdés, kit engednek majd ki. De mindent a maga idejében.

Átmegyünk néhány vidámparki forgókapun: ez az a forgóajtó, amin egy irányban haladhatsz csak át, ha egyszer átmentél, már nincsen visszaút. És az egyik ilyen forgóajtó után már vár ránk egy palesztin sherpa, aki az összes csomagot felpakolja egy kocsira, és egyszer csak egy másfél kilométer hosszú, nyílegyenes ketrecben találjuk magunkat, ami a senki földjén megy keresztül.



Ez a rész még tíz évvel ezelőtt is ipari zóna volt. Mára mindent a földdel tettek egyenlővé. A hátunk mögött a hatalmas separation wall, egy kb. tíz méter magas betonfal, tele őrtornyokkal és kamerákkal. Két oldalt a szanaszét rombolt semmi. Ha itt bárkinek lövöldözni, vagy robbantgatni támadna kedve, nincs hová bújni. Szabad prédaként, önkéntesen sétálunk végig a ketrecen, mert ez az egyetlen bejárat az ország méretű börtönbe. A sherpa egy ponton nem jön velünk tovább, van egy láthatatlan demarkációs vonal, ő eddig jöhet.

A másik oldalon újabb forgókapu, azon túl benn vagyunk. Szanaszét bombázott épületek, kecskék legelnek a szemétből. Emberek tégla- és cementdarabokat gyűjtögetnek építkezésekhez, és szamár vontatta talyigára teszik. Taxi vár ránk, amit mintegy 300 méter múlva megállít két civilnek öltözött katona egy konténernél, amire ráfestették, hogy police. Megnézik az útlevelünket, teátrálisan beletúrnak a csomagokba, aztán mehetünk.

Ennyit az üdvözlésről. Ja, két nappal később kapok egy sms-t, hogy "Marhaba. Smell the jasmine and taste the olives. JAWWAL mobile welcomes you to Palestine."

Kis Gáza történelem

A helyzet megértéséhez elkerülhetetlen, hogy legalább nagy vonalakban átvegyük Gáza történelmét. Aki ezzel képben van, ugorjon a következő menüponthoz (én nem voltam, mielőtt oda nem utaztam). Nem akarom elvenni más kenyerét, alapos és részletes cuccok vannak fenn a neten, ez itt tényleg csak a legtöményebb lényeg, durván leegyszerűsítve és elnagyoltan. (Csak az Izrael-Gáza konfliktusra fókuszálunk, ami nehezen értelmezhető a Palesztin-Izraeli vagy az Arab-Izraeli konflikt nélkül.) Akik imádják a történelmet, azoktól azért kérek elnézést, mert ennyire túlegyszerűsítem ezt itt, akik meg gyűlölik, azoktól meg azért, mert ennyi minimum kell a mai helyzet megértéséhez.

Gáza várost először Kr.e. 1500 környékén említik, és az idők során nagyjából mindenki megfordult itt, aki ezen a környéken számított. Mintegy 3000 évvel később, azaz Kr.u. 1517-ben a törökök kezére kerül, és picit tovább marad náluk, mint mondjuk Buda, ugyanis csak 1917-ben foglalja el a brit hadsereg az I. Világháborúban. Ekkor veszi kezdetét az ún. Brit Mandátum, ami a mai Izrael, Palesztina és Jordánia területére terjed ki. A nemzetközi egyezmények értelmében a britek mandátuma 1948-ban lejár.

A briteknek különös tehetségük van ahhoz, hogy ahonnan kivonulnak, ott ótvar nagy gányt hagyjanak maguk mögött (nem is beszélve arról, hogy valamelyest nekik köszönhetjük az Egyesült Államok rászabadítását a világra). Ahogyan India is minimum háromfelé esett szét (Pakisztán, India, Banglades), úgy ez a terület is három, de napjainkban inkább négyfelé esik. 1948 május 14-én Izrael kikiáltja a függetlenségét, és ekkor indul meg az Izrael területén élő arabok tömeges exodusa, közel egymillióan menekültek el a környező arab országokba, máig vitatott, hogy miért (arab fél szerint pogromok voltak, izraeli fél szerint az arabok maguktól akartak menni). Több százezren menekülnek Gázába, ami akkor még egyiptomi kézen volt.

Ezeknek a menekülteknek a státusza a mai napig nem rendezett. Időközben már az eredeti menekültek unokái élnek ugyanolyan horribilis körülmények között, borzalmas menekülttáborokban, csak időközben közel egymillióan lettek már, és be lettek zárva az országba.

1967-ben a hatnapos háború alatt Izrael elfoglalja többek között a Gázai övezetet, majd telepeket épít ott. Innentől kezdve kisebb-nagyobb konfliktusok garmadája következik, az első és a második Intifada (arab ellenállás), aminek megoldására 1994-ben csillan fel egy kis remény: Yasser Arafat és Yitzak Rabin megállapodnak a határokban, egy önálló Palesztin önkormányzatban, megkapják a Nobel békedíjat, majd egy évvel rá Yitzak Rabint megölik, két évvel rá pedig hatalomra kerül a Likud.

Ezen a ponton fontos megemlíteni, hogy egészen a 2007-es szakadásig Palesztína két földrajzilag különálló, de közigazgatásilag egységes területből áll: a Gázai övezetből, és Ciszjordániából (West Bank), valamint ehhez még talán hozzávehetjük az ugyancsak vitatott Kelet-Jeruzsálemet és a Golán-fennsíkot. Mindegyik terület történelme hasonlóan kacifántos, amivel itt nem foglalkozunk. (Tele van a világháló egymástól igencsak különböző térképekkel, ugyanis mindezek a területek mai napig még mindig vitatottak, talán ez objektív valamelyest.)

A feszültség nő, vannak kísérletek tárgyalásokra, amelyek rendre sikertelenek, így aztán Izrael először falat épít a Gázai övezet köré, majd 2005-ben valamennyi telepét felszámolja és megrongálva hagyja maga mögött.

Ezen a ponton két további új fontos szereplőt kell még megjegyeznünk, mindkettő palesztin szervezet. Az egyik a Yasser Arafat nevéhez köthető Fatah, amely ugyan radikális, de a többi palesztin szervezethez képest mégiscsak béke- és tárgyaláspárti, valamint szekuláris. Egészen 2006-ig a Fatah van többségben a Palesztin Önkormányzatban, és mint ahogyan az lenni szokott, monopol helyzetét erős korrupcióval és a vezetők hirtelen meggazdagodásával használja ki. Mintegy húsz éven át van ellenzékben a Hamasz nevű még radikálisabb szervezet, amit a nyugati világ valamennyi nagyobb országa terrorszervezetként tartja nyilván a mai napig.

2006-ban a Palesztin Önkormányzati választásokon nyer a Hamasz a Fatahhal szemben, majd egy évvel rá, 2007-ben a Hamasz és a Fatah között polgárháború robban ki, ami leginkább az amerikai pankrációból megismert ketreccsatákra emlékeztet, ugyanis ekkora már Gáza körül végig áll a fal, és Izrael irányítja a határokat. Egy nap a Hamasz kijárási tilalmat rendel el, és a Gáza övezeten belül szisztematikusan lemészárolja a Fatah vezetőket, ezzel egy időben valamennyi Fatah közalkalmazottat, beleértve pl. a tanárokat is, kényszerszabadságra küld, és a saját embereit állítja mindenhol pozícióba. Válaszképpen a Palesztin Önkormányzat másik területén, Ciszjordániában (West Bank) az elnök feloszlatja a Parlamentet, és letartóztatja a Hamasz főbb képviselőit. Ezzel a Gázai övezet és Ciszjordánia kettészakad, nem beszélhetünk már egységes Palesztin Önkormányzatról.

A Hamasz által vezetett Gázai övezetet Izrael teljes embargó alá vonja, ennek következtében az emberek 90 %-a elveszti a munkáját. 2008 során számos házilag barkácsolt rakétát lőnek át a keleti határ felett Izraelre, amire válaszképpen 2008 decemberében az izraeli hadsereg szétlövi Gáza várost keletről, északról, a tengerről és a levegőből, majd néhány tucat tankkal is végigvonul a városon, a házakon keresztül, egészen a tengerig és vissza.

Az elmúlt egy évben nem volt komolyabb konfliktus.

Bezárva

Az egyetlen működő kapu az északi Erez kapu. Keleten volt még egy kereskedelmi kapu, amin ma már csak elvétve segélyszállítmányok mehetnek keresztül. Délen van egy kapu Egyiptom felé, ami nemzetközi egyezmények értelmében zárva van, és az izraeli hadsereg is felügyeli. A tengeren két kilométerre hadihajók találhatóak, akik figyelmeztetés nélkül mindenkit lelőnek. A légteret Izrael irányítja.

Erezen keresztül csak nemzetközi megfigyelők mehetnek be, és ha szerencséjük van, akkor ki is. Gázaiak elvileg nagyon súlyos egészségügyi indokkal beléphetnek Izraelbe, gyakorlatilag nem igazán. Izraeli állampolgároknak tilos átmenni a határon.

Csempészalagutak

Az embargó napjainkban is tart, vagyis nincs sem import, sem export. Valamennyi "kereskedelem" az egyiptomi határ alatti csempészalagutakon zajlik, amiről az izraeli hadsereg mindent tud, de azért hunynak szemet, mert enélkül a feszültség már kontrollálhatatlan mértékű lenne, így azonban éppen az életben maradáshoz elegendő áru át tud jutni. Az alagutakon keresztül nagyjából minden bejön korlátozott mennyiségben, egészen a legfrissebb iPod-ig. Amint egy alagút túl nagyra nő, vagy amint fegyver is átjön, azonnal lebombázzák. A gázai kereskedelmi lánc három tagú: az első ember a csempész, a második a nagykereskedő, a harmadik a boltos. Ezért is olyan olcsó minden még így is.

Hétköznapok

Preambulum: végig a vendéglátóimmal mozogtam, nevezzen bárki gyáva nyúlnak, de nem mertem egyedül belemenni a sűrűbe, különösen, mert az első éjjel lövésekre ébredtem. Így mindaz, amit láttam, igencsak korlátozott.

Emberek. Akikkel találkoztam, azok meglepően barátságosak, közvetlenek, segítőkészek. Mintha nem is itt élnének. Hihetetlenül erősek. Azok után, amiken keresztülmentek, meglepő a nyitottságuk és az odaadásuk. De fontos megjegyezni, hogy a munkám miatt csak azokkal kerültem kapcsolatba, akik a segítő szakmában dolgoznak, nagyrészük fiatal, fanatikus hamasz rakétabarkácsolóval nem beszélgettem, így a kép torzíthat.
A lányok, asszonyok túlnyomó többsége (kb. 95 %) egy szövetzsákba van húzva, amiből csak az arcuk látszik ki. Vannak persze szélsőségek: láttam olyat, aki full csadorban van, és nem érinthet idegen férfit, még csak nem is beszélhet vele. Ezzel szemben a legliberálisabb fiatal nő, akit láttam, csak egy hosszú kabátot viselt, a fejét nem takarta le semmivel, és ő már kezet is fogott idegen férfival. Ez azonban ritka, a többségnek tényleg csak az arca látszik ki. Ennek ellenére, vagy éppen ezért pont olyanok, mint a fiatal lányok bárhol a világon, sőt, a távolságtartás mögött talán még kacérabbak is.

Alvás. Gázában sokat aludni nem nagyon lehet. Az egyik éjszaka lövésekre ébredek, mint másnap reggel megtudtam, "csak" lőgyakorlat. A Hamasz parádéja előtti éjszakán berepül a légtérbe egy F-16-os. Kopp-kopp.
Hajnalban 4:30-kor szólal meg az első müezzin, majd amikor elhallgat, egy másik mecset veszi át a stafétát, egészen kb. 5:00-ig.

Evés. Pita, humusz, tabuleh, egyéb mártogatós cuccok, rengeteg friss zöldség és gyümölcs. Az legalább van, még télen is. A hotelben, ahol laktam, helyi viszonylatban elég nagy volt a luxus, így nem nagyon kaptam képet arról, mit esznek a helyiek. De az utolsó napon egy igazi utcai büfében reggeliztünk, ahol műanyag vödrökből merőkanállal osztották az utcára az ennivalót. Annyira finom humuszt sehol nem ettem Magyarországon.

Víz. Nincs iható víz sehol, de a helyieknek nem futja palackosra, így hát néhány évvel rövidebb ideig élnek. (Osz posz nem szoroz.)

Alkohol az nincs. Ez az egyetlen dolog, amit a Hamasz elkoboz a beléptetésnél. A hotelben, ahol laktunk, lehetett kapni (Egyiptomból csempészett) alkoholmentes sört. Mindenhol van viszont nargile, azaz vízipipa, ami kátrány nélkül nagyon kellemesen leszedál.

Slozi. Meglepően nagy a tisztaság, és még a leglepukkantabb helyeken is a falba van szerelve egy szórófejes seggzuhany.

Piac. Arab bazársor, ahol többé-kevésbé mindent lehet kapni. Ötven méterre egymástól pénzváltó negyed és fonalbolt, aranyműves negyed és egy kis szamárvonta talyiga, amiről öt sékelért (250 Ft) árulnak egy kiló gyönyörű nagyszemű epret. Sötétedéskor a boltok nagyrésze bezár, kivéve, aminek van benzines generátora.

Autók. Gáza a másfélmillió autószerelő hazája. Mivel autók aligha jutnak át a csempészalagutakon (elég egy-két vacsaúj Beetle, és már bombáznak is), ezért abszolút működik a recycling, tele van az út életveszélyes roncsokkal, amiket csak a szentlélek vagy a benne ülők tartanak össze. A lehető legfantáziadúsabb hibridek járják az utat, egy gázai fiatal három-négy roncskocsiból simán csinál egy újat, de inkább kettőt. Láttam szamárvonta autót is.

Fegyverek. Egy hét Gázában és Jeruzsálemben, és teljesen megszoktam, hogy az utcán katonák, akiknek a nyakában méteres kalasnyikov. De nem csak a katonáknál, hanem a rendőröknél és a fontosabb épületek előtt (pl. UN konferenciaközpont, hotel) ücsörgő biztonsági őröknél is méteres szerszám.

Törvény. A Hamasz a Sharia szerint vezeti az országot. Akit valamilyen bűncselekményen, pl. lopáson kapnak, annak ott az utcán belelőnek a térdébe. Abszurd módon ez nagyobb közbiztonsághoz vezetett, ugyanis elég volt néhány emberrel példát statuálni. Ma már a Gázai övezet biztonságos a külföldiek számára: senki sem mer többé embert rabolni. A Fatah alatt ez bizony többször megtörtént, és váltságdíjként az emberrablók munkát követeltek.

És itt álljunk meg egy pillanatra, és ezt talán gondoljuk végig innen hónaljból nézve, ebből a kis országból, ahol élünk. Embert raboltak, és váltságdíjként munkát követeltek. Fegyver van, munka nincs. Dolgozni akarnának, nem lőni.

Ünnepek. Az egyik nap a Hamasz megalakulásának 22. évfordulója volt, ennek tiszteletére valamennyi szimpatizáns zöld zászlókat szerelt szétesőfélben lévő járművére, és azzal vonult fel az utcán. Nem túl jó a felvétel, de jobbról balra haladnak el az autók, motorok, kamionok, talyigák, amiken a zöld zászlót ki lehet szpottolni. Közel egy órán át tartott a menet, és ők csak a fesztivál helyszínére igyekeztek. Mindeközben a két holland meg nyugodtan dolgozik :)



Gázai táj

Hogy milyen a város? Random belefilmeztem a városba a tengerpartra menet: elég nagy a merítés, látunk UN hotelt és szétbombázott házakat, katonákat és őröket, a tengert és a halpiacot. Mindezt három és fél percen belül. Ahol nincs tengerpart, ott is nagyjából hasonló, csak UN hotel nélkül és kb. ötször ennyi szétbombázott házzal.



Aztán: random másfél perc Gáza várostól délre. Teljesen mindegy, hol filmezek bele a vidékbe, ugyanez a látvány órákon át.



Ötödszörre sem sikerül feltöltenem a kisfilmet az erezi kapun kívüli egyetlen határról Izrael felé, ahol ma csak néhány UN segélyszállítmány tud átjutni. Az embargó előtt ez a határ kereskedelmi célokat szolgált. Most a sorompón túl már lőttek volna, így csak valószínűleg készült rólunk néhány jól sikerült felvétel. A kisfilmen látszott volna, hogy kb. tíz lépésre voltunk a sorompótól, nagyon ritkán és nagyon keveseket engednek el idáig, a vendéglátó hollandok is azt mondták, az elmúlt 15 évben még soha nem voltak itt. Talán nincsenek véletlenek, és nem is baj, hogy nem tudom feltölteni...

Exit Sandman

Vannak helyek, ahová bemenni sokkal könnyebb, mint kijönni onnan.

Visszafelé gázai oldalon kettő checkpoint: az első a Hamasz, a második a hivatalos határ. Még a táskáinkat sem nyittatják ki. Forgóajtó, majd a másfél kilométeres ketrecben vagyunk a senki földjén, csak most visszafelé.

Minden, ami innentől következik, az az izraeli oldalon történik velünk. Megpróbálom lépésről lépésre rekonstruálni a kiléptetési folyamatot. Kétféle ajtótípuson haladunk keresztül: olyan forgóajtó, amin csak egy irányba lehet átmenni, vissza már nem (a továbbiakban: forgóajtó), és olyan elektronikus kapu, amit egy távoli irányítóközpontból kezel valaki, akit soha nem látunk. A kapu mellett kis piros és zöld fény, ha a zöld felvillan, akkor lehet tovább haladni (a továbbiakban: elektronikus kapu).

Az alábbi procedúra nagyjából másfél óra. Mindeközben az első fél órában nem találkozol élő emberrel sem, egyetlen palesztint leszámítva. Végig kamerák figyelnek, végig hangszórókból irányítanak, és végig hol egy hangárban, hol kicsi, zárt tereken haladsz keresztül. Mint egy porszem, vagy inkább egy darab szar egy óriási gépben. Egy rab a börtönből kifelé jövet. Egy állat a gépesített mészárszéken.

1. A ketrec utolsó háromszáz méterén kb. tíz méterenként kamerák, amelyek utánunk fordulnak. Nagy Testvér figyel.
2. A ketrec végén elektronikus kapu, ami kinyílik, amikor megérkezünk (néha perceket kell rá várni).
3. Belépünk egy szürke terembe, aminek a közepén hatalmas pozdorja asztal, az asztal mögött a plafonról óriási kamera lóg, mögötte két X-ray kapu, piros fénnyel. Ember sehol. Semmi kiírás sehol. Namost, aki most jár itt először, és nincs vele senki, aki már gyakorlott, az kurvaélet, hogy magától ki nem találja, mi a rákot kell itt csinálni, vagyis nagyjából az első ponton leveszik, hogy ki a vén róka és ki az újonc. A táskáinkat fel kell rakni a priccsre, kinyitni, megmutatni a kamerának, majd nyitva letenni a priccs másik oldalán a földre. Ezután kapunk zöld fényt, meg lehet kerülni az asztalt, és a cumóval átmenni az X-ray kapun.
4. Az X-ray kapu másik oldalán forgóajtó.
5. Mintegy száz méter gyaloglás után elektronikus kapu.
6. A kapu másik oldalán találkozunk az első, és sokáig egyetlen emberrel az egész gigantikus gépezetben, aki egy kilóra megvett, üregi nyúlnak használt palesztin, mondván, hogy ő robbanjon, ha valami robban. Ő segít abban, hogy a cuccainkat kellően elő tudjuk készíteni a totális szétbarmolásra. Egy négyzetméteres óriási szögletes műanyag lavórokba pakoljuk a táskákat nyitva, külön kiszedjük mellé a laptopot (kinyitva), valamennyi elektronikus eszközt (kinyitva, tokjából kiszedve), pénztárcát kinyitva, könyvet, fémtárgyat, órát. Miután mi magunk kellőképpen szétszedtük már csomagjainkat, azok elindulnak egy futószalagon, ahol különféle gépek és emberek fogják majd átvizsgálni értő kezekkel.
7. Külön a férfiak és külön a nők haladnak át a következő elektronikus kapun.
8. És még egy elektronikus kapu.
9. Következik egy fél méter átmérőjű cilinder, aminek felém eső oldala kinyílik. Be kell lépnem, itt már egy ábra mutatja, hogy kis terpeszben, feltartott kezekkel kell álljak, kezemben az útlevelemmel. Bezárul mögöttem a kapu, és én tizenöt másodpercig be vagyok zárva a cilinderbe, ahol kétszer körbefordul körülöttem egy pár fémdetektor, majd kinyílik a cilinder másik oldala.
10. Elektronikus kapu.
11. És még egy. Itt két kapu között egy egyszemélyes karámban várakozom kb. egy percig, fogalmam sincs, hogy miért.
12. Nagyobb tér, ahol futószalagon kijönnek a műanyag lavórok. Vagyis hogy csak jönnének, mert hogy mindannyiunk cucca jogosult egy újabb handsearch-re. Egészen mostanáig az egyetlen palesztint leszámítva egy darab emberrel sem találkoztunk. Ebben a térben már lehet látni a golyóálló ablakot, ami mögött ül néhány katona, akik irányítják az egész rendszert.
13. Forgóajtó.
14. Itt találkozunk a második emberrel, aki már egy izraeli katona. Egyenként kihordják a műanyag lavórokat a cuccainkkal, amit szemmel láthatóan már kellőképpen feltúrtak odabenn is (viszont minden megvan), és előttünk még ő is túr rajta egy jóízűt. Valahogy nincsen sok kedvem most újra bepakolni a táskámat, jó lesz majd az Jeruzsálemben is, csak menjünk már innen.
15. Elektronikus kapu
16. És a passport control. Az egész folyamatnak, sőt talán az egész gázai útnak ez a legijesztőbb pontja, ugyanis itt realizálom, hogy egy magas emelvényre ültetett, húszéves, SZTK szemüveges, kissé elhízott befrusztrált fiatal katonalány fog dönteni arról, hogy kienged-e, vagy sem (az ő nézőpontjából: hogy beenged-e, vagy sem). Mögöttem váróterem, kb. húszan ragadtak itt, nagyrészük palesztin, van közöttük kerekesszékes is. A passport control nyilvános és látványos, mindenki, aki várakozik, végignézheti, hogyan szopatják az előtte áthaladókat. A másik kapunál visszafordítanak egy palesztin kismamát karon ülő csecsemővel. Előttem az egyik holland, aki most van itt először, kisebb bajba kerül, amikor felfedezik az útlevelében a marokkói pecsétet. A lány telefonálásba kezd, visszajön a másik holland, aki tizenöt éve dolgozik itt, és az ő segítségével végül átjut. Eztán jövök én, a lány megsoroz tíz random kérdéssel (mit csináltam, mi a szakmám, ki hívott ide stb.), az útlevelemben a cirill betűs horgos-i pecsétet kiszpottolja, és felteszi a kérdést: Is this Russia, or Ukraine? - It is Serbia. Még néhány kérdés, aztán kinn vagyok a terminál várótermében.
17. A szögesdróton kifelé már csak egy forgóajtó van.

Nem vonom kétségbe a biztonság szükségességét. Nem vonom kétségbe, hogy az országnak saját állampolgárait védenie kell. Abban nem vagyok biztos, hogy ebben a folyamatban tényleg csak a biztonság játszik-e szerepet, vagy pedig tudatos a megalázás, a megfélemlítés, a pszichológiai hadviselés, hogy senkinek se legyen kedve onnan kijönni, vagy ide visszajönni.

Jeruzsálem

I will not cease from mental fight,
Nor shall my sword sleep in my hand,
Till we have built Jerusalem
In England's green and pleasant land.

(Blake: Jerusalem)

Jeruzsálemről nem készítettem fotókat, és nem is fogok túl sokat írni, mert csak öt órám volt az Old City-re, és mert rengeteg kiváló anyag van fenn a neten (például itt vagy itt). Az Old City-re öt óra kevés, egy hetet is el tudnék tölteni a falak között. Firenzében vagy Rómában volt hasonló élményem: hogy teljesen mindegy, merre megyek, mert mindenhol van valami, és úgysem lesz elég az idő, hogy mindent megnézzek.

Az Old City szent föld, a három monoteista vallás legszentebb helyeit gyűjti egybe néhány négyzetkilométeren. Négy negyedre oszlik: Zsidó, Arab, Keresztény, Örmény (Ortodox). Nem is nézek bele a térképbe, hanem teljesen random módon sétálok, és így sikerül többek között megtalálnom Jézus keresztre feszítésének és feltámadásának vélt helyszínét, az utolsó vacsora helyszínét, Szűz Mária sírját ahol a magyar püspöki kar is állított egy oltárt, Dávid király sírját, a Jaffa bazársort, az Al-Aksza mecsetet. De a legizgalmasabb részek azok, ami a turistacsapásokon kívül esik. Az arab hentesek, az ortodox zsidó óvoda, vagy a kis sikátorok, ahol kifeszített madzagokon száradnak a ruhák.

Az Old City falai között valahogyan megfér egymással a három vallás. Fiatal rabbik sietnek valahová az arab bazársoron, miközben elhaladnak egy keresztény templom mellett. Ezen a talpalattnyi földön, amire a világ odafigyel, és ami tele van turistával, valahogyan sikerült megoldani az együttélést.

Pár kilométerrel odébb, az annektált Kelet-Jeruzsálembe csak úgy mehet be a mentő, ha katonai dzsip kíséri. Nem sokkal odébb húzódik a West Bank-et leválasztó hatalmas separation wall, amin keresztül több órás processzel lehet csak átjutni. Kelet-Jeruzsálemet 1967-ben, a hatnapos háború során foglalta el Izrael, majd egy 1980-as törvény szerint a város két felét egységesnek kiáltotta ki, mint Izrael fővárosa. Kelet-Jeruzsálem státusa a mai napig vitatott, a legtöbb állam a nagykövetségét éppen ezért helyezte át innen Tel Avivba. De mindez egy másik, legalább ilyen hosszú történet.

Hatos sors

Hajnali fél ötkor indulok taxival a reptérre. Nem alszom semmit, mert egész éjszaka tombol a vihar, és csapkodja a környéken a vasajtókat. Már a taxiban döbbenek rá, hogy a viharral szerencsém van, így ugyanis sokkal könnyebben jutunk át azon a három checkpointon, amin a Kelet-Jeruzsálemből a reptérre haladó arab taxit egyébként rendre megállítják. Ugye emlékszünk: vannak helyek, ahova bemenni sokkal könnyebb, mint kijönni onnan. Ilyen Izrael is. Különösen, ha a kijövetelnél Gáza pecsét van az útlevelünkben.

Az első cehckpointon ki sem jön senki a zuhogó esőben a törött ablakú bódéba, simán továbbmegyünk. A másodikon csak benéz a katona az ablakon, és tovább enged. A harmadik, reptérhez közeli helyen már ki is nyitja az ajtót, és behajol az utastérbe, a nyakából belóg a félméteres kalasnyikov, és kéri az útlevelemet. Ha kiszpottolja a Gáza pecsétet, itt pakolom ki a táskámat először az esőben, akarja azt a fagyhalál. Nyugi. Három kérdés: hova megyek (haza Budapestre), honnan jövök (Jeruzsálemből - a "kelet" szócskát illendően elhagyom), mit csináltam (visiting Dutch friends). És igen, csak a végén a fotót nézi meg, enged tovább, hála a Jóistennek.

(Intermezzo - a legtöbb akadályt egészen könnyen veszem, a lengyel kollégához képest, aki szőke és kék szemű, és aki mindenhol a legdurvább motozásoknak, vallatásoknak esik áldozatul. Az Old City falai között is hol arabul, hol héberül szólnak hozzám. Ez a fej, amit ajándékba kaptam, itt azért elég jó móka. Kevésbé jó móka akkor, amikor itthon a szkinhedek vagy a tüntetésről éjszaka haza tartó gárdás fiatalok cigánynak vagy zsidónak néznek.)

A reptéren is sikerül kikerülni a gyanús alakokra vadászó civil ruhásokat (sok magányos embert már ők lekapcsolnak), és már a sorban állok, amikor hozzám érkezik a fiatal katonalány, és megkérdi, hol voltam, mit csináltam. Ezen a ponton nem lehet tovább elhallgatni Gázát, úgyis meg fogja nézni az útlevelemet, és csak rosszabb helyzetben vagyok, ha nem mondom el elsőre. Négy-öt kérdés következik (milyen szervezetnél, mi a foglalkozásom, önkéntesként voltam-e ott, stb.), majd eltűnik egy kis időre, és visszatér a hatos matricával, amivel megjelöli a táskámat, a laptopot, és az útlevelemet is. Majd jó utat kíván.

A reptéren 1-től 6-ig osztályoznak mindenkit. Minél magasabb besorolást kapsz, annál jobban szét fognak szedni. 1-es az izraeli állampolgár, akinek csak átvilágítják a bőröndjét, aztán kalap. 6-os a legmagasabb biztonsági fokozat, íme a hatos sors mindenkinek intő jelként, aki arab pecséttel az útlevelében próbálna Tel Avivból repülni.

Először az összes csomagot átvilágítják, majd következik a csomagok kézzel történő feltúrása. Két fiatal katonalányhoz sorsolnak ki: az egyikük "Trainee", a másikuk "Isntructor", vagyis mint a mekiben, az egyik tanítja a másikat hamburgert sütni. A gyakornok kislány ügyetlen, véletlenül a kesztyűjére átragasztja a hatos matricát, nem tudja, mivel mit kell csinálni, alig beszél angolul, nagyon bájosan bénázik. Ez azonban sokkal emberibb, mint Gázából kifelé, mondhatni már-már szerethető is az egész, mert hús-vér emberekkel állok szemtől szembe. Kb. fél óra alatt mindent átnéznek az utolsó zokniig, pl. a gázai teába lyukat fúrnak, és úgy nézik meg, nincs-e benne atomtöltetű rakéta, meg két különböző gépbe is beleteszik. De összességében semmi szörnyű dolog nem történik, végzik a dolgukat. Aztán egy orosz sráccal kell elmennem egy külön helyiségbe (a két fiatal lánynak sokkal jobban örültem volna), ahol a zsebem tartalmát vizsgálják hosszasan (pl. a telefonon meg kell mutatnom, hogyan játszok le zenét), illetve kapok egy majdnem teljes testmasszázst, de szerencsére ruhában, és deréktájt csak fémdetektorral. Ezek után vissza a két fiatal lányhoz, akik elkísérnek a check-in-be, majd elkísérnek oda, ahol mindenkinek a kézipoggyászát átvizsgálják, itt azonban kinyitnak egy külön oldalsó kaput, menjek egyenesen, majd jobbra, és elbúcsúznak. Ezzel a kézipoggyász átvizsgálásánál a sort megúsztam. Egyenesen, majd jobbra a passport control, ahol a határőr kérdezés nélkül lepecsételi az útlevelemet, és jó utat kíván.

Utána egy hosszú mozgójárda, de itt már nem vagyok egyedül. Mindenki azt mondta, hogy számíthatok egy jó egyórás vallatásra, hol voltam és mit csináltam. Talán a mozgójárda végén majd vár valaki? A mozgójárda egy kör alakú térbe vezet, ahol kávézók, és duty free shop-ok. A többi egyessel, kettessel, hármassal, négyessel és ötössel vagyok egy légtérben. Van még jó fél óra a boarding-ig! Megúsztam vallatás nélkül, ennyi volt!

Hazafelé Kijevben mínusz 13 fok, és másfél órát késik a gépem, de ez legyen a legnagyobb problémám.

"Figyelj csak! Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél."

Nyavalygunk azon, hogy mennyire nagyon szar országban élünk. Kicsinyes baromságokon játszmázunk, befeszülünk piszlicsáré faszságokon napokra, hetekre, évekre, életekre. Azt hisszük, hogy a saját szemétdombunknál nincs fontosabb és nehezebb a világon.
A magam részéről még ma is majdnem minden éjszaka checkpointokkal és fegyveres őrökkel álmodom. Remélem, januárig lesz elég időm, hogy megpróbáljam a magam szemétdombját újra nagyon komolyan venni.