Asszem sikerült az itteni nyomor legmélyére hatolnom. Eddig bírta a szervezetem, most viszont sikeresen összeszedtem valami enyhe ételmérgezést, vagyis a mai nap leginkább lábadozással telik. (Anyukám ne aggódj, amikor ezt írom, már teljesen jól vagyok.)
Pontosan két hónap múlva megyek haza, ez most már egészen biztos. (Utánamentem a vízumhosszabbításnak, és két lehetőség lenne: vagy a Belügyminisztériumtól kellene engedélyt kérni, akik egészen különleges esetben adják csak meg, nos ez esélytelen, vagy át kellene menni minimum egy hétre Sri Lankára vagy Bangladesbe, és ott kérvényezni a visszautazáshoz a vízumot, amit vagy megadnak, vagy nem, ha nem, akkor ott ragadtam. Ennyire azért nem vagyok bevállalós.) Két hónap, hogy legalább valami apró dolgon változtassunk. (Macsi, csak a gyerekek szemében csillogó izé miatt. :)) Aztán, vissza a józsefvárosi kicsi lakásba, innen nézve hihetetlen luxus, „I’m not taking the same risks” ahogyan Adrian Jackson mondta, aki Londonban csinál hajléktalanokkal színházat.
Gerast áskrifandi að:
Birta ummæli (Atom)
Engin ummæli:
Skrifa ummæli