Február 9. T3

Muthuval újabb látogatás Perunthuravuba, ez az a falu, ahol a Medical Check-up volt, és aminek az elején félbehagyott házak sorakoznak, amik soha nem épülnek fel. (A táblát itt felejtették – az elmúlt napokban sok ottfelejtett „Tsunami Relief Work” táblát fotóztam sárkunyhók oldalán, szemétdombok tövében, szétrohadt játszóterek előtt.)
Még Perunthuravu előtt első állomás egy kollégium, ahol hatvan gyerek lakik, nem csak napközben, egész évben, összesen három helyiség van: egy előszoba, egy lakószoba és egy konyha, a lakószoba kb. akkora, mint egy nagyobb pesti lakásban a nagyszoba, itt alszanak hatvanan a földön, sem ágy, sem matrac, sem pokróc, a szoba távolabbi falán polc, minden gyereknek egy váltás ruhája és azon felül egy-két tárgya lehet. A konyha a szabad ég alatt, a honfoglaló magyarokról szóló kiállításon lehetett hasonlót látni, a staff összesen két fő, egy szakács és egy kukta. Az állam az épületet adja, és napi egy kaját fizet, szevasz. Az ASSCOD szerelte be a villanyt, ventillátort, víztisztítót az udvarba, vett néhány alapvető bútort és konyhai felszerelést, pl. edényeket. Vécé és fürdőszoba az út túlsó oldalán a bokor.
Következő állomásunk egy hasonló adottságokkal rendelkező iskola, szünet van így nem tudunk bemenni, az udvaron gyerekek játszanak (szünetben nincs hova menniük, otthon nincs mit csinálni, a családom gyerekei és csak lézengtek a házban), és ebben a faluban vette valaki a fáradtságot, hogy megtanítsa a gyerekeket arra: ha fehér embert látunk, tartjuk a markunkat, és rángatjuk az ingét.
Perunthuravu, Day Care Center, az egyik legjobban szervezett. Ezeknek a gyerekeknek a szemében mindenütt csillog valami nagyon nagyon, a legnagyobb nyomorban is. Aztán kicsit megnőnek, és a fiúk szemében gyanakvás, a lányokéban szégyenlősség, felnőttkorukra a férfiakéban szikárság, a nőkében szomorúság, végül öregkorukra mindkét nemnél ugyanaz: totális közöny, beletörődés és apátia, ahogyan mozdulatlanul ülnek a kapualjban vagy az út szélén.
Találkozó a falu vezetőjével, jókedélyű pocakos bajuszos férfi, a jobbszándékú fajtából. Ebéd a Day Care Center óvónénijénél, majd beszélgetés a tengerparton a halászokkal.
Ami a tegnapi és a mai beszélgetésekből kiderült: mind falun, mind a tengernél egy ember naponta 20-30 rúpiát bír megkeresni a mezőgazdasági munkával, a tehénfejéssel, vagy azzal, hogy hajnalban kimegy a tengerre. Az óvónéni egy hónapban 400 rúpiát keres, igaz csak napi négy órát dolgozik, és vasárnap szabad. Compare: én naponta kb. 40 rúpiát költök csak tiszta vízre (2 db 2 literes palackozott víz ára). Minden faluban automatikusan hozták nekünk a soft drinks-t, most megkérdem, mégis mennyi az a két dekás kóla, 10 rúpia, vagyis mindenhol a napi keresetüket ittuk meg 2 x 2 dl Coke vagy Fanta formájában („Contains no fruit”, nagy betűvel, becsülettel rá van írva). Hirtelen nagyon rosszul esik az a kóla. Napról napra meg kell küzdeni az életben maradásért, fizetni kell a tartozásokat, és fizetni kellene a gyerekek neveltetését. Hogy hogy nem, a gyerek inkább hajót sikál, vagy a földeken dolgozik.