Február 3-5. Tiruvannamalai, Gingee

Ez megint hosszú lesz, gyerekek. Érnek még meglepetések.

Esküvő

Ha valaki tőlem szeretné megtudni, milyen egy indiai esküvő, csalódást kell okozzak. Előző este a helyi templomban az ifjú pár beszédet mond, majd egy feldíszített kocsin körbeviszik őket a faluban, ez esetünkben egy Trabantra emlékeztető járműből átalakított, neonfénnyel villogó plató, a Trabant egy baszottnagy, hangos és büdös benzinmotoros generátort húz maga után, ami a neont táplálja.
Másnap reggel: képzeljünk el egy vidéki kultúrházat, tele háromszáz székkel, elől egy színpad, hátul a sarokban egy zenekar, folyamatosan szól a tradicionális zene. A szertartás reggel hatkor kezdődik, másfél óra hosszú, ezalatt az emberek ki-be mászkálnak, beszélgetnek, esznek, olyan nincs, hogy mindenki akárcsak egy percig is előre figyel. Az asztrológus, a férj és a feleség, valamint további 30-40 ember valamit maszatol a színpadon: hamut, virágokat, olajokat, tejet, gyűrűket, gyümölcsöket esznek meg, húznak egymás kezére és lábára, kennek egymás különféle testrészeire, eközben mindezt öten fotózzák és videózzák a színpad előtt, vagyis ha valaki esetleg figyelni akarná az eseményeket (not likely), az öt fotós seggét látja. Utána reggeli, az finom volt.

Tiruvannamalai

Paul Brunton emléktúrám harmadik állomása. (Madras és Csingleput után, amin többször utaztam keresztül, csak nincs benne semmi izgi. Paul Brunton: India titkai egyébként fenn van a weben a Terebess Collection-ban.)
India egyik legjelentősebb vallási központja. Közepén hatalmas templommal, vagy inkább templomkerttel, ami a négy legjelentősebb indiai templom egyike: a Tűz temploma, a közeli Arunácsala hegy tetején ugyanis a legenda szerint megjelent Síva lángoszlop formájában, hogy elpusztítsa Vishnu és Brahma egoját. Más legendák szerint Parvati istennőnek ajánlotta itt fel a bal felét, megint mások szerint pedig megette. (Mindezeket hivatalos kiírásokról vettem.) Akárhogyan is, itt ünneplik India egyik legrégebbi fesztiválját, minden évben Novemberben az első teleholdkor :) néhány millióan idejönnek, hogy körbesétálják a hegyet (14 km), esetleg meg is másszák. A templom óriási, 25 hektár. (Valaki légyszi légyszi számolja át négyzetméterbe, köszi.) Ezen felül itt élt a huszadik század egyik legmeghatározóbb guruja, Sri Ramana Maharisi is.
Egyébként helyi viszonylatban is visszamaradott város, az utcák szélén folyik a csatorna, az emberek az ablakból öntik bele a latrina tartalmát. Egyetlen netcafé van, ahol két óra alatt kétszer volt áramszünet.

Profán és szent

Nem sokat tudok a hindu vallásról, csak azt tudom itt leírni, ahogyan a gyakorlatban láttam. (Majd a nálam műveltebbek meg helyre tesznek.)
Sokkal kevésbé válik szét a világiság és a vallás, mint nálunk, sőt talán egyáltalán nem válik szét. Bármi lehet az imádat tárgya: egy farönk, egy rusztikus szobor, egy hegy, egy aranyoszlop, egy kép. Nem lepődtem volna már meg azon sem, ha valamelyik szentélyben egy autóriksát imádtak volna. A ceremóniák során bármilyen anyagot fel lehet használni: olajat, tejet, virágot, gyümölcsöt, festéket, hamut, de csokipapírt, műanyag zacskót és rumosüveget is, ezek ugyanúgy megtalálhatóak az oltárok előtt. Nincs eléggé profán dolog, ami miatt ne lehetne vallásos rituálét tartani: ma az egyik buszpályaudvaron a sofőr szent lángot gyújtott, valamint egy papayát tört szét és kent a buszra indulás előtt. Nincs szentebb hely: a templomkert a közösségi élet tere.
Amennyire értem, két kiemelten fontos rítus van: a pooja, ami talán a misének felel meg, de tartalmában és formájában egészen extrém különbségek lehetnek, és a darshan, ami gyóntatás, feloldozás, felmutatás, szintén elég sokféle. Kiemelten fontos anyag a hamu, a festék, a virág és a ghee.

Pénz

Az indiaiak egészen kreatívak abban, hogyan lehet minél több pénzt leszedni az idegenről. Eddig a következő lehetőségeket gyűjtöttem:
koldul
gyűjt vmi nemes cél, vagy templom érdekében
(papoknál) megáld, majd utána pénzt kér
haszontalan szirszart ad el sok pénzért
többet kér az áruért / szolgáltatásért, mint amennyibe kerül
megpróbál rosszul visszaadni
azt mondja, nem tud visszaadni (autóriksásoknál gyakori)
pénzt kér valamiért, ami ingyen van (pl. hogy vigyáz a cipődre a templom előtt – erre sem készültem fel, de hamar rájöttem a megoldásra, be kell vinni magammal, csak a hátamon)
elad egy szolgáltatást, ami nem létezik
Az első három pont a szent helyek környékén kiemelten jelentkezik, és percenként súlyos morális döntések elé állít, erre sem voltam felkészülve. Mikor, kinek, miért és mennyit adsz? A gyerekek ebben a városban a hatékonyság igen magas fokára jutottak el: „Hi! Ten rupees?” így durr bele a közepébe, és biztosan van olyan idióta, aki erre a zsebébe nyúl, mert egyébként nem csinálnák. Nos nekik üzenem, hogy meditáljanak még egy keveset, és gondolkodjanak el azon, mit nevelnek így ezekből a gyerekekből.
Aztán: a templomban tett első, (még) gyanútlan látogatásom alkalmával elkap egy narancssárga csuhás pap (minden pap vagy narancssárga csuhás, vagy egy szál törölközőben van), végigjátszik velem egy negyed órás műsort, ide megyünk oda megyünk, hamu, virág, nyaklánc, majd közli, hogy 200 rúpia. Sejthettem volna. Nem kapta meg.
De most tényleg, kíváncsi lennék, hogy nektek van-e valami clear-cut policytok, hogy kinek, mikor és mennyit. Mert itt percenként meg kell hozni egy ilyen döntést.

Arunachaleswar Temple

25 hektár, téglalap alakú. A külső fal mentén a négy oldalon négy, 10-13 emelet magas templom, a legmagasabb 217 láb magas (ezeket a lábakat is lécci számolja át vki, köszi). Benn egy kisebb téglalap, oldalán újabb négy templommal, azon belül mégegy, közepén a kilencedik templommal, ezen felül mintegy ötven további szentély, oszlopcsarnok, rotunda, építmény. Minden létező istennek van itt oltára, elsőre teljes a káosz, másodjára is. Síva és Ganesh dominál. A központi oszlopcsarnokban ragad a föld a gheetől, hamutól és tejtől, iszonyatos tömeg, harapni lehet az emberszagot. Sok ember mindenhol. Kiemelt szentélyekben darshan folyik, rengetegen állnak sorba, az embereket kordonnal terelik, mint a nyolcvanas években a hullámvasútnál. Egy rövidebb sorba beálltam, tíz perc tömegnyomor után a szentély mélyén egy pap hamut osztott egy edényből, a többibe ezután már nem álltam be. A kufárokat innen nem űzték ki. Este fél tízig nyitva van, sötétben a hely leginkább egy olasz kisváros főterére emlékeztet, és a funkciója is az.
Összességében nagyon impresszív, mind építészetében, mind kihasználtságában. És nagyon más.

Sri Ramana Maharisi Ashram

Sri Ramana Maharisi az egyik utolsó indiai guru. Tizenéves korában annyira megrémült a haláltól, hogy eljátszotta a saját halálát, és eközben rádöbbent, hogy ő sokkal több a saját testénél és gondolatainál. Tiruvannamalai-ba ment, és a templomban kezdett el meditálni egy szál kukiban, a papok felháborodtak és ráadtak egy ágyékkötőt, egész életében azt viselte. Mintegy húsz éven át az Arunácsala két barlangjában meditált, aztán a hívek növekvő serege felépített egy ashramot, és rávették, menjen át ő is oda. Soha nem keresett tanítványokat, azok jöttek maguktól. Soha nem nevezte magát szentnek, mások annál inkább. Paul Brunton több éves keresgélés után talált rá. Aztán ezt megírta, és kb. azt tette ezzel a hellyel, mint Gerald Durrel a nemtudommi szigetével.
Hát, Paul Brunton romantikus csarnoka az erdő közepén már a múlté. A város egészen túlnőtt az ashramon, a Bangalore-ba vezető főút az ashram előtt megy el, behallatszik a kamionok dudálása, a bejárattól mindkét irányban bazársor, van Sri Ramana fodrászat, mosoda és biciklikölcsönző is. A kapun túl indiai viszonylatban kiemelkedően nagy tisztaság, a régi csarnok még áll, de hozzáépítettek egy sokkal nagyobbat, közepén a Maharisi sírjával, körben nagyméretű fotókkal, mögötte pedig kisebb falu, saját szállásokkal, étkezdével, mosodával, könyvtárral. Több a fehér mint az indiai, az az érzésem, mintha egy holland jógatelepen lennék, ahová a hitelesség kedvéért betelepítettek néhány indiánt. Az ashramra rátelepedett a környéken még számos másik ashram is, hátszelezve a Ramana nemzetközi sikerén, és elhalászva a fehérek egy részét.
A fehérek csaknem háromnegyede negyvenes-ötvenes, germán vagy skandináv ezoterikus háziasszony, a maradék egynegyed szikár tekintetű fiatal férfi, van persze idős férfi és fiatal nő is, de ritka, nem tudom, ki mit keres itt, amit otthon nem talált meg. Kivétel nélkül mindenkin indiai ruha van, és mindenki csinálja a hindu szertartásokat (hajlongás, sír körbejárása), ahogyan elnézem ezt a közel kétszáz fehér embert, rá kell döbbenjek, hogy az asszimiláció teljesen esélytelen. Nem csak azért, mert másképp áll rajtuk a ruha, de azért is, mert másképp áll nekik a szertartás, sokkal komolyabban veszik, mint az indiánok. Itt is természetes, hogy a takarítónő felébreszti és felállítja a meditálókat (teljesen értelmetlen a munkája, lapát nélkül söpör össze-vissza), a pooja alatt egy létrát átvisznek keresztbe az oltáron, az egyik pap elkésik, a másik kiszalad telefonálni.
Próbálom kideríteni, ki miért van itt, de nagyon nehéz a többséggel kontaktust teremteni, egymással sem beszélnek, és elfordulnak, amikor rájuk nézek. Akivel sikerül, azok vagy itt élnek, vagy afféle vallási turista úton vannak.
Van egyébként egy nagyon nagy adag pozitív is ebben a helyben. Végtelenül nyugodt a légkör, és soha senki nem kérdezte, ki vagyok, honnan jövök, mit akarok, bárki bejöhet és leülhet, nem mond senki semmit, mit csinálj, senki sem jön pénzt tarhálni (!!!) és viszonylag kevés a rítus. Jó itt ücsörögni, és kaptam én is valamit ettől a helytől: végleg biztos vagyok abban, hogy nem keresek én ebben az országban semmit, csak annyi a dolgom, hogy megnézzem. Minél jobban.

Arunácsala

2668 láb magas (az mennyi?), vörös sziklahegy, ami a város fölé tornyosul. Megmásztam. Nem volt könnyű. A nap végig 38 fokkal tűz, száz méterenként van egy árnyékot adó nagyobb szikla vagy bokor, néha egy kis felhő. Baromi meredek, sziklákkal teli út. Elhiszem, hogy lehet annak spirituális tartalma, ha valaki ide felmászik. A tetőn öt szerzetes, megkínálnak kókusztejjel meg teával, itt élnek, a mesterük is itt élt, de megunta és lement egy közeli faluba, azóta ők őrzik itt a lángot. Megmutatják a csúcson a kőben Síva lábnyomát, állítólag természetes. A kilátás gyönyörű, a világ tetején. Beszélgetünk vagy fél órát, végül nekik adok pénzt, vagyis szponzorálom azt a hobbijukat, hogy egy hegy tetején meditálnak, ahelyett hogy valamit dolgozzanak, de az egész mégis olyan hiteles, naponta kétszer mennek le és jönnek fel két tíz literes kannával azon az úton, amin én egy nap alatt a belemet kiköptem (és az összes európai). El akarnak vinni a mesterükhöz is, de ezt köszönettel visszautasítom.
Lefelé másik úton, sokkal meredekebb, nehezebb mint felfelé volt, aztán egy ponton, a városhoz közel a sziklákat felváltja egy kiépített út. Nocsak. Na vajon hova vezet? Hát persze, a holland jóga-lakóparkba.

Gingee

Visszafelé megállok Gingee-ben, más néven Senji, itt az út két oldalán két szikladombra két erőd épült: Rajagiri és Krishnagiri, angolok szerint Queen’s és King’s Fort. A mazochizmus jegyében megmászom még a könnyebbet, ez „csak” kb. 300 m, többszáz lépcsőfok felfelé, hasonlóan kedvező napsütésben. A kilátás innen is gyönyörű.

Kész átverés show

És miután tegnap megállapítottam, hogy az asszimiláció esélytelen, ma először sikerült északinak eladnom magam. Azt már megfigyeltem, senki nem tudja, hol van Hungery, viszont következetesen így írják le. Meg azt is, hogy az indiánok egymás között is angolul beszélnek, ha esetleg a 15 hivatalos nyelvből nem ugyanazt beszélik. Arra pedig rászoktam, hogy mindenkivel magyarul kezdek el beszélni, amíg nem tudom biztosan, tud angolul (a „Szevasz Mester” valamit jelent tamilul, mert az összes autóriksás válaszol rá vmi hasonlót). Gingee-ben az erődbe a belépő indiánnak 5 rúpia, idegennek 100 rúpia, megkérdezték honnan jöttem, hát én bizony Panjabi-ból, bevette, sőt ötszáz lépcsőfokkal feljebb a ticket controll ugyanúgy. Ez azt jelenti, nagyon lebarnultam.
Aztán, mielőtt elbíznám magamat, megkapom a második durva buszos átverést, Gingee-ben eladnak egy jegyet Karuguzhiba, magánbusz, luxus ülések, villogó istenek, aztán valami halálfasza helyen félúton tessék leszállni, ez a végállomás. Elég látványosan elkezdtem balhézni, mintegy húszan körénk gyűltek, végül valaki elkísér és felrak egy buszra, ami expressz járat, Chennai-ig nem állna meg, de G.ben csak most igen. A jótevőm az állami busz alkalmazottja volt.

Aprók

Tata márkájú az összes autó. Kivéve a kamionokat, azokat az Ashok Leyland gyártja.
„Wine shop” a neve azoknak a boltoknak, ahol olcsó, erős rumot lehet kapni, és meg lehet inni a hátsó udvarban.
A kávét alátéttel együtt hozzák ki kurva forrón, úszik a pohár a kávéban. Öntögetni kell a pohár és az alátét között, mindenki lehűti magának annyira, amennyire szeretné.