Febr. 23-24. Chennai

Riksákról újra

Sokára jöttem rá arra, ami elég evidens, hogy a pályaudvarok és a turista spotok környékén csak hiéna lesz, odébb kell menni néhány utcával. A riksások néha átadják az utast egymásnak, engem kétszer adtak eddig át, egyszer azért, mert menet közben elromlott a gép, egyszer pedig a hiéna levadászott valakit, aki hajlandó volt elvinni a kialkudott árért, mert neki nem érte volna meg, ha fél óráig tisztességes áron dolgozik, és nem egy foreigner vérét szopja.
A legrosszabb fajta az angolul jól tudó, beszélgetős, behízelgős, aki az út közepén próbálkozik be a silk shoppal, az út végén pedig a sajnáltatás minden eszközét bedobja (beteg vagyok, elváltam, gyerekeim vannak, stb.).

Chennai public transport

A „metró”: a város felett végighúzódó, két egymást metsző nyomvonal, amit szinte senki sem használ, mert az állomások megközelíthetetlenek, távol vannak a csomópontoktól, és fél óránként jön egy vonat. Elképesztő mennyiségű ventillátort és kapaszkodót hegesztettek a vagonok plafonjára. A kilátás mindenért kárpótol: végtelen nyomornegyedek és helyenként körbezárt villasorok felett haladunk.
A chennai-i (és a tamil vidéki) buszok számozása nélkülöz minden logikát. A jelzés bármilyen egytől négy jegyű karakter lehet, a betűk és a számok tetszőleges kombinációjával. Van 17A, 17B, 17C, egészen 17M-ig, de az nem ugyanaz, mint az M17, vagy az A17M, ezen felül a legtöbbnek van un. „cut service” verziója, amikor a szám át van húzva. Mindegyik 17-es busz teljesen más irányba megy és máshol áll meg. Vannak olyan járatok, aminek csak betűkódja van (KRC, SNLS), a betűknek semmi köze a végállomásokhoz vagy az érintett állomásokhoz. Ezen felül vannak a magánbuszok, amikre vagy kiírják angolul, hova mennek, vagy nem, vagy nem, vagy nem.
A chennai-i buszon a kalauz hátul ül, nem megy körbe, mint a vidéki járatokon. Tömegnyomorban a busz elején felszállók az ülőkön keresztül adogatják hátra a jegy árát az uticél megjelölésével, és ugyanígy kapják vissza a jegyet. Az egyedül utazó hölgyek bal oldalon ülnek, egy ideig eltartott, amíg erre rájöttem, mert az urak leülnek ide, ha nincs elég hölgy (általában: kb. négyszer annyi úr utazik, a nőnek a fazék mellett a helye), de fel kell állniuk, ha jönnek.

Hirdetések

Van itt egy jól eldugott nagyon gazdag réteg: nyilván nekik szólnak a gigantikus óriásplakátok, amik dél-afrikai körutazást, harmadik generációs mobilt, gyémánt ékszerboltot hirdetnek.

3H

Hey, Hi, Hallo – ez a három szó, amit a tamil a fehér ember megszólítására használ.

St. George Fort

Chennai Nr. 1. látványossága, az angol Kelet Indiai Társaság egyik első ujjlenyomata a 17. századból, napjainkban rengeteg felső katonai, rendőrségi és bírósági intézmény székhelye, így aztán több egyenruhást láttam itt, mint az elmúlt másfél hónapban mindenhol összesen. Az egész nagyon lehangoló, kopott és szanaszét rohad.

Chennai Central Station

Két emeletes komplexumot tartanak fenn a foglalások intézésére, külön ablak van a katonáknak, a kormányzati dolgozóknak, a vasutasoknak, a hölgyeknek, a nagycsaládoknak, talán még valahol a teheneknek is. Elsőre rossz helyre álltam be, a hitelkártyás ablakhoz, ott felvilágosítottak, hogy ők nem tudnak a „foreigner kvótába” foglalni, úgyhogy átmentem a foreignereknek fenntartott, külön ajtóval lezárt, légkondis helyiségbe. Itt már pusztán két órát vett igénybe tíz vonatjegy lefoglalása, ugyanis minden egyes jegyhez ki kellett töltsek egy külön űrlapot, ugyanazzal a húsz adattal, amit aztán minden egyes jegynél egyenként gépre vitt a pénztáros („Nyílvántartanak, tőled, nyílván tartanak tőled” - Kontroll Csoport). Bangalore oda-vissza és keralai körút, összesen 36 dollár (compare: a nagykövecsségen 30 dollár/nap fedezetet kérnek), hogy dollárral fizettem, külön fél óra adminisztráció, feljegyezték a két húszdolláros bankó rajtszámát, valamint hogy milyen jegyeket vettem belőle.

Pizza Hut

Lelkifurdi ide vagy oda, másfél hónap után nagyon jól esett egy pizza (soha nem hittem volna), ami pont tízszer olyan drága volt, mint a masala dosa. A hely amerikai turistákkal van tele, akik minden városban ilyen helyeken esznek – szegények, és fogalmuk sincsen arról, mi van itt valójában.

AVM Studios

Na ezt a helyet nagyon sajnálom, hogy nem láthattam – általában nyitva van a pórnép előtt, de most egy hónapon át az abszolút tamil szupersztár, Rajithagaran (vagy ki) forgat itt filmet. Vijay a tamil mozi Bret Hitman Hart-ja (sokat verekszik, a fiatalok kedvence), ez az R viszont a Hulk Hogan (egy évben csak egyszer verekszik, de akkor hatalmas a felhajtás).

Marina Beach – déli oldal

Chennai tengerpartja, a közepén egy világítótoronnyal, amiről nem mondta senki, hogy egyfajta demarkációs vonalként szolgál. Tudatlanul először délnek indultam, néhány méter után a cunami sújtotta halász közösség telepén sétálok, több kilométeren át. Semmi különbség a falvak és a főváros között: a legszegényebb halász családok itt is sárkunyhókban élnek, van akinek csak egy sátra van a homokon, itt is kinnfelejtett „cunami relief” táblák, kecskék, aki a szemetesből legelnek, gyerekek, akik a pocsolyában dagonyáznak. Illetve, van egy apró különbség: a sárkunyhók között kétszáz méterenként templomok kőből, hindu és keresztény felváltva, volt verseny a charityk között (félreétés ne essék: full respect, csak ezek között a kunyhók között ez furán néz ki), és a sárkunyhók mögött (csaknem közvetlenül) több emelet magas luxushotelek és luxusvillák. Az egyik kunyhó előtt leng a kommunista zászló, nyilván azért, hogy emlékeztessen: minden állat egyenlő.

Háromszáz méterrel odébb

A tengerpart és az Adjar folyó torkolata között, egy üres felvonulási terület után először hatalmas bankok, aztán üvegszilánkos kőfallal és szögesdróttal körülvett parkok, amiket fegyveres őrök őriznek, a parkok bejáratánál 5-10 névtábla, hogy kinek van háza a falon túl. Minisztereknek, bíróknak és bankigazgatóknak. (Ugye emlékszünk arra az óriásplakátra, hogy „Business meets law”?)

Adjar Bridge

Chennai leghosszabb hídján a mobiltelefont és hotelt hirdető óriásplakátok árnyékában családok élnek.

Teozófus kert

Madame Blavatsky követői egészen szép parkot építettek a folyópart mellé, nagy csend van és kevés ember, itt van a világ legnagyobb Banyan fája (az mi magyarul?), és van a park területén egy templom, egy mecset, egy hindu szentély és egy buddhista szentély. Meg rengeteg magánház a teozófus felsővezetőknek.

Vivekananda Museum

Vivekananda híres indiai vallási vezető, aki Amerikában elismertette a hinduizmust. Néhány napot Chennaiban (akkor még Madrasban) töltött egy jégtömbök tárolására alkalmas raktárépületből átalakított kastélyban, ott van most a múzeum, ami az életútját örökíti meg, és tartalmaz egy festménygyűjteményt India történelméről. Az indiai festészet úgy tűnik anonim (sehol nem írják ki a festő nevét) és képregény-szerű, egy képbe négy-öt esemény is bele van zsúfolva. Elnézve ennek a népnek a történelmét (meg utánaolvasva, hogy Az éjfél gyermekeit jobban értsem – köszi Taqi), járt itt mindenki, harappák, árják, görögök, mogulok, angolok, franciák, portugálok.

Házszámozás

Elkezdik az egyik oldalon, egyesével haladnak, aztán a másik oldalon elindulnak visszafelé. Sétáltam egy kilométert feleslegesen, a fordulópontig, mire rájöttem erre.

Marina Beach – északi oldal

Talán nem meglepő, hogy kezd egy kicsit sok lenni Chennai, jól esik egy kis esti tengerparti séta. A világítótoronytól felfelé mintha másik városban járnék. Egészen tengerpart szerű tengerpart, árusokkal, krikettező gyerekekkel, piknikező családokkal, lovasrendőrökkel, Vijayt utánozva verekedő fiatalokkal, és fiatal szerelmespárokkal, igen, fiatal tamil férfiak és tamil nők, akik szeretik egymást. Van remény.