Márc. 11-12. Kochi

Első

Allepeyben a szállás előtt korán reggel megállítok egy riksát, hogy vigyen ki az állomásra, a csávó vigyorog mint a tejbetök, ma reggel vette át a kis háromkerekűt és ez élete első fuvarja, elvisz ingyé és annyit fizetek, amennyit akarok. Milyen már ez? :)

Kochi

Nos, ez a város a keralai backwaterssel együtt felkerült a világ(om) tíz legszebb helye toplistára. Rengeteg kis szigetből és félszigetből áll, amik között kompok közlekednek, és minden része nagyon, nagyon más.
Ernakulam a mainland, a főútra telepített üzletsor már-már Bangalore szintjén van, kell itt lennie egy elég nagy gazdag rétegnek, aki eltartja ezt a rengeteg high class ruhaboltot, ékszerüzletet és luxuséttermet.
Fort Cochin az óváros olyan, mintha egy portugál tengerparti kisvárosban sétálnánk. Itt van Vasco de Gamma háza, India legrégebbi katolikus temploma és rengeteg műemlék épület a kolonizáció korszakából. Kiemelt turistaközpont, az utcákon több fehér embert látni, mint indiánt. A parton egymás mellett vagy húsz óriási kínai halászháló, ezeket a kb. ötször öt négyzetméteres, kifeszített hálókat egyszerre hat-hét ember üzemelteti, lenyomják a víz alá, aztán két perc múlva felhúzzák, hátha éppen akkor arra úszott valami. Közvetlenül a halászhálók mögötti sétányon nonstop halpiac van, vagyis azonnal el is adják, amit fogtak, és a sétány másik oldalán meg néhány szakács nyitott bódét, akik a halat rögtön el is készítik. Fort Cochin hátránya, hogy a nyugatiak miatt hihetetlenül drága, nem lehet olyan éttermet találni, ahol 100 rúpia alatt lehetne megvacsorázni.
Mattancherry Fort Cochintól délre van ugyanazon a félszigeten, és jó nagy kontraszt: abszolút indiai hangulatú negyed szeméttel és káosszal, és rengeteg fűszerárussal, akik nagyban nyomják, zsákszámra áll itt az a sok indiai fűszer, amit csak kistasakban árulnak otthon. Mattancherry része egy zsidónegyed (!!) is zsinagógával, ez annyira egzotikus dolog, hogy itt még több a turista mint Fort Cochinban, ennyi édibédi öreg amerikai zsidó bácsit és nénit csak Prágában láttam egy helyen. Sajnos a zsidónegyed már egyáltalán nem az, ami régen lehetett, ma minden házban bolt van, amiből válogatott szuveníreket próbálnak eladni a bácsiknak és néniknek igen agresszív módon, valahogyan ebből a szórásból is kiesem a barna bőröm miatt, aminek eléggé örülök.
Willington Island a helyi Csepel sziget, vagy inkább Hajógyári sziget, ipartelep, ami hétvégén kong az ürességtől.
Vypeen Island hurka alakú, egy központi főút fut végig rajta, amiből mindkét oldalon kanyargós sikátorsorok futnak a partokig.
A többi szigetre komp nem jár, aki ott lakik, annak saját hajója van.
A szállásom Fort Cochinban van egy homestay-ben, a tulajdonos házaspár egyszerűen imádnivaló, a házukban minden szobába beraktak egy ágyat, de a szoba tartalmát úgy hagyták, ahol én alszom, ott a falon a fiatalkori esküvői fotójuk van és mellette a gyerekek képei, a másik oldalon házioltár, az egyik puffon összehajtogatott pulóverek és telefonkönyv, az egyik kisasztalon születésnapi üdvözlőlap.

Backwaters

Kochi környékén is elmegyek egy ilyen turistás hajókázásra, ami két részből áll: délelőtt egy nagyon alap houseboattal visznek bennünket körbe a nagyobb csatornákon, így kis csalással és sokkal sokkal olcsóbban mégiscsak ülök houseboaton, délután pedig a környező falvakba visznek be csónakkal. Ugyanolyan szép és nyugis, mint délebbre, de a hajón lévő indiaiak teszik a túrát igazán érdekessé: a Sasi nevű idegenvezető, aki szidja a kommunistákat, egy fiatal házaspár, akik arranged házasok és mégis boldogok, Szingapúrban voltak nászúton és most ráadásként eljöttek Keralába, meg egy bengáli bácsi, aki tudja Puskás Öcsi nevét.

Nyilvántartanak

Minden szálláson ki kell tölteni ugyanazt a kb. húsz kérdéses űrlapot, ahol a vízum számától a következő uticélig mindent lekérdeznek. Az állomásokon ha a hátizsákodat beadod a csomagmegőrzőbe, be kell mutatni a jegyet, valamint mindenkitől ujjlenyomatot vesznek (bár a csomag felvételekor nem ellenőrzik, hogy ugyanaz az ujj jött-e érte).
De az agyamat ott baszták végül fel, ahol a legkevésbé számítottam rá: egy csillogi-villogi csúcsszuper internet caféban. Történt, hogy volt három szabad órám a vonat indulásáig, fél órát szerettem volna netezni, gigavállalat internetes terme, Sir, itt a legkisebb kártya 50 rúpia másfél órára, de tudja bármelyik géptermünkben használni Indiában, na jó, üsse kavics. A netezés előtt regisztrálni kell, ami fél óráig is eltart, minden egyes kérdés után öt percet várok, mert a számítógép az adatokat felküldi Delhibe, egészen extrém adatokra kíváncsiak, pl. hogy mennyi rúpiát keresek havonta, mi a szakmám, mi a lakcímem, namost mindehhez egy magáncégnek semmi köze, ezért mindenféle faszságot irkálok be, ami eszembe jut, végre sikerül regisztrálni, és akkor nem enged be a jelszóval.
Talán elgépeltem a jelszót, kérek egy emlékeztetőt, ahhoz viszont újra meg kellene adnom az összes adatomat pontosan, emlékszik a rosseb hogy fél órája mit írtam ide be születési dátumnak, és akkor azt mondom, hogy köszönöm ezt mégse kérném,
sajnos Sir nem tudjuk visszaadni az árát, de adja ide az útlevelét, megpróbálunk Chennaiba telefonálni, namost vasárnap este nyolc óra van, és annyira már képben vagyok, hogy ez akkor innentől minimum újabb fél óra, az összes létező adatot begyűjtik majd rólam és közel sem biztos, hogy a végén visszakapom az 50 rúpiámat, úgyhogy inkább kisétálok az Ernakulami éjszakába.