Egy turista itt mit tehet
Örül neki, hogy itt lehet
(Európa Kiadó)
Amikor először jártam itt (jan. 29.), elhatároztam: vissza fogok jönni és kiderítem, hogy ez valami újabb ezoterikus faszkodás, vagy komoly dolog. Két hónappal ezelőtt Pondicherryben részt vettem egy városnéző buszozáson, ahol a délelőtt folyamán kívülről láttuk a panelház magasságú arany golflabdát, a Matrimandirt, namost ilyet nem építenek bárkik bárhova, azt hittem, ha eltöltök itt két napot, többet fogok érteni ebből a helyből.
Két nap kevés. Auroville zárt közösség, legalább egy hetet kell itt lenni ahhoz, hogy valakit beengedjen. Ez nem csak az én alapélményem, most már tudom, miért írja a Lonely, hogy „casual visitors might find it a bit bewildering and unwelcoming”, el tudom képzelni, hogy a kevésbé gyakorlottak az első nap sikoltva menekülnek innen. Auroville kemény dió, és bármennyire is próbálkozom, az idő rövidsége miatt lezárult előttem is, mint egy sejt. Az összes ilyen ezoterikus-gyanús hülyeséget Márk barátommal szoktuk felfedezni, most egyedül vagyok egy egész város ellen, és úgy látszik, ez kevés, mint Matrimandirban a turista.
Ezért ami itt következik, az egy kívülálló (vagy pontosabban: kívül rekesztett) megfigyelése, minden eddiginél szubjektívebben. A szubjektivitás ellenpontozására az adatokban törekszem a maximális pontosságra, valamennyi alább olvasható szám hivatalos aurovillián kiadványokból származik.
Két napja még könyvet akartam írni ebből, mert gyönyörű példája annak, amikor egy ideológiai máz a gyakorlatban pont az ellenkezőjeként valósul meg. Aztán beértem nyolc oldallal, amivel három napig szenvedtem.
Auroville öntörvényű zárt világ, a kapukon túl a szabályok mások, ezeket a szabályokat nem mondja el senki, mindre rá kell jönni a túléléshez (akár szó szerint: pl. ivóvizet és ételt szerezni sem olyan egyszerű), izgalmas játék ez, minél több mindent megérteni és megfejteni. Amit sikerült, az itt van.
History (recall: jan. 29.)
Pondicherry egy Aurobindo nevű jógi székhelye volt, akihez csatlakozott egy francia hölgy is a húszas években, aki a szerény „The Mother” néven maradt fenn az utókor számára. Elég termékeny páros voltak, alapítottak egy ashramot, fejenként közel harminc kötetet publikáltak, és a hatvanas években Mother megalkotta Auroville-t, amit egy olyan városnak szánt, ahol az emberek politika, vallás, faji hovatartozás nélkül együtt élnek. 1968-ban az indiai miniszterelnök, valamint 124 ország képviselője vett részt a megnyitón, mindenki hozott otthonról egy kis földet, amit a mai napig a főtéren egy urnában őriznek.
Csalogató
Ha egy városban valami fura dolog zajlik, attól még nem fognak özönleni a turisták (ld. Istenfalva), ha van a közepén három tonna arany, azt még el lehet titkolni, vagy ki lehet írni a kapura, hogy tourists not allowed, és ez így tiszta. Auroville azonban korrektül promótálja magát, turistautakat szerveznek ide, jól szervezett visitor centerük van, többnyelvű honlap, liaison irodák vagy húsz országban, a városban vagy negyven guest house, fel vannak készülve a turisták tömeges dömpingjére. A turisták viszont nincsenek felkészülve.
Elzárva
Auroville-be nem jár busz, és messze van mindentől, ezért valaki vagy a saját járművén érkezik, vagy riksával / taxival, ami nem olcsó mulattság. Mondjuk, a nem-indián aurovillián nem is nagyon akarja elhagyni a várost, ugyanis ha kimegy Pondicherrybe, ott azonnal rácuppan harminc riksás hogy auto auto, hiába él itt már negyven éve, a város határain kívül ugyanolyan idegen marad, mint az, aki tegnap érkezett.
A városban minden szolgáltatás megtalálható, le lehet élni egy életet a határokon belül. Telefon és net kevés helyen van, de az igazi aurovillián nem akar már senkivel kommunikálni a külvilágból. Nem csoda, ha a közösség magába fordul és átalakul.
Kinyilatkoztatások
Nem lehetett könnyű Mothernek lenni, mert bármi kiszaladt a száján, azt leírták, majd később megcsinálták. Egy kiadványban megtaláltam Auroville eredeti vázlatát, namost az egy kör, amibe két vonal van húzva, nem tudom, valaha komolyan gondolta-e, hogy a lap szélére rajzolt skiccet várostervnek fogják nézni. Ugyanígy, bármikor bármit mondott, amiben benne volt az „Auroville” hangsor, azt valaki lejegyezte, évekkel később pedig szó szerint követendő szentírássá vált.
Városkép – tervek és valóság
Egyáltalán semmi város jellege nincsen ennek a helynek, olyan, mintha egy erdőben sétálnánk, még a központban is, el lehet jutni az egyik feléből a másikba úgy, hogy egy darab házat nem látni útközben, mert minden a fák között van. Nincsenek betonutak, csak különböző szélességű földutak, talán némi szándékoltság is van mögötte, hogy emlékeztessen a sivatagra, ami negyven éve volt itt.
Az emberek „community”-kben élnek, 90 közössége van ma a városnak, egyenként átlagosan 20 fővel. A közösségeknek vagy tamil, vagy gyanús angol nevük van, ilyenek mint Progress, Silence, Acceptance, Existence, Gratitude, Fraternity, Revelation, Transformation. A közösségek kerítések mögött, az erdő mélyén élnek, hívatlanul nem igazán lehet őket megközelíteni. A házak között vannak sárkunyhók (ebben mindig indián lakik) és egészen nagy, modern európai házak is (ebben nem).
A város a jövőbeli tervek szerint négy részre oszlik majd: residential, industrial, cultural, international, ebből napjainkban még nem sok valósult meg, inkább teljesen rendszertelenül, elszórtan alakultak ki a kisközösségek, sokan a tervezett városhatáron kívül telepedtek le. Külön nehezíti a városképet a környéken lévő öt-hat tamil falu, ezek közül többet a közösségek már körbenőttek. Önálló akciócsoport foglalkozik a falvak fejlesztésével, tényleg elég sokat tesznek értük, de a falvak többezer fős olcsó munkaerőt is jelentenek.
A tervek szerint koncentrikus köröket alakítanak ki: középen van a Matrimandir, ezt veszi körbe a Peace nevű kert, ezt övezi a City area, legkívül pedig egy széles green belt parkokkal és biofarmokkal. Ehelyett inkább a City area néz most ki úgy, mint a zöldövezet, a Green belt nagy részét pedig nem sikerült még megvenni.
A középületek elhelyezésében valamennyire törekedtek megtartani az eredeti koncepciót.
Matrimandir (recall: jan. 29.)
A Matrimandir névre keresztelt, kb. ötven méter átmérőjű hatalmas arany gömb a város lelke és központja, még mindig építik. Bemenni csak a helyieknek lehet, odabenn van egy központi meditációs csarnok, aminek a közepén van a világ legnagyobb lencséje (made by Zeiss), a tetőről elektromos tükrök a lencsére irányítják a napfényt, ami azt szétszórja a teremben. Nincs zene, képek, rítusok, vallás, mindenki csak ül és nézi a lencsét vagy amit akar, és akkor megy oda amikor akar. (Update: ez kurvára nem igaz. Mint ahogyan sokminden más, amit január 29-én a kiállítás alapján írtam le.)
Szirmok
A Matrimandirt 12 oldalépítmény, „szirom” veszi körül, mindegyikben egy-egy meditációs kamra, mindegyiket más-más tudatállapot alapján nevezett el a Mother: Sincerity, Humanity, Gratitude, Preservance, Aspiration, Receptivity, Progress, Courage, Goodness, Generosity, Equality, Peace. Nem szégyen, ha nem tetszik ebben semmi rendszert találni, de azért tessék észben tartani, hogy van a világon egy olyan hely, ahol ezt többmillió dollárból megépítették.
Középületek
A legfontosabb középületek és közintézmények Auroville-ben:
Solar Kitchen: menza.
Town Hall: adminisztratív központ.
Pour Tous: nagyker lerakat, heti hatszori házhozszállítással, ezért nincs Auroville-ben bolt.
Unity Pavilon: a nemzetközi szektor központi épülete, iroda és könyvtár egyben, itt gyűjtöttem be rengeteg adatot.
American, Indian, Tibetan Pavilon: az eddig megépült, nemzeti kultúrát bemutató pavilonok.
Home for me
A szálláscsinálóim szétszívott arcú ötvenes német házaspár, „Hello Adam, I’ve got a home for you” mondja Yoshi, amikor megérkezem.
Közlekedés és közvilágítás
A távolságok miatt gyalog nem lehet messzire jutni, a legtöbb aurovilliánnak motorja van, de elvétve akad bicikli és autó is. Az utak rendszere egészen kaotikus, különböző szélességű ösvények kusza halmaza, egészen gyakori, hogy két-három fut egymással párhuzamosan, majd keresztezik egymást, vagy az egyik 180 fokban visszafordul.
Semmilyen közvilágítás nincs, így éjszaka újholdkor erdőben teljesen esélytelen gyalog eljutni bárhova, stoppolni kell, ha jár arra bárki. Pl. fél óra után egy félrészeg indián motoros. (Aki viszont legalább jó szándékú és elvisz.)
Biciklikölcsönző
Felismerve ezt az első nap, a második napon szerettem volna egy biciklit kölcsönözni. A szálláscsinálóm szerint a Ganesh pékségben lehet, onnan a Visitor’s Centerbe küldenek, onnan egy közeli büféhez, onnan a Central Guest House-ba, ahol valóban lehet harminc éves biciklire emlékeztető tárgyakat kölcsönözni, jó lesz ez is. Csak az iroda bezár kora délután, visszahozhatom négy óra után is ha akarom, de akkor nem kapom vissza a háromszáz rúpia kauciót. Köszönöm szépen, csókolom.
Pénz
Az aurovilliánok egymás között készpénzforgalom nélkül bonyolítják az üzleteket: mindenkinek van egy számlája, amiről levonnak, ha vesz valamit vagy igénybe vesz egy szolgáltatást, és az összeget hozzáadják a másik aurovillián számlájához. A long term guest-ek érkezésükkor egy nagyobb összeget letétbe helyeznek, így ők is részt vesznek a rendszerben. Készpénzt a városban szinte sehol nem fogadnak el. Ez azt jelenti, hogy a Visitors’ Centeren kívül egy csésze kávét, vagy egy darab kiflit sem lehet venni sehol.
Étel ital
Éppen ezért, akár tetszik, akár nem, minden étkezésnél ki kell sétáljak a Visitors’ Centerhez, így egy picit gyakrabban járok erre, mint szeretnék (compare: éjszaka nincs közvilágítás, valahogyan vissza is kell jutni a városba a széléről). A menü egyszerre vonultat fel ételeket az indiai és az európai konyhából, utóbbi ötször annyiba kerül.
Vizet sehol nem lehet kapni, viszont különböző központi helyeken kissé eldugva csapokat helyeztek ki, csak ez sehova nincs kiírva. A csapokból dinamizált víz folyik, amit a legutóbbi japán kutatások szerint pozitív szavakkal energizáltak. (Azt sehol nem írják ki, hogy mik voltak ezek a szavak, de valószínűsíthető, hogy a „fosás” nem volt közöttük, az addicionális ajándék.)
Guards ’n’ passes
„No army, no police, they are replaced by a battalion of guards consisting of athletes and gymnast” mondta a Mother, de amíg az atléták és a gimnasztok megérkeznek, a környező falvakból szerződtettek néhány parasztot, akiket kék egyenruhával és hosszú botokkal láttak el, és megtanították őket a 200 leggyakoribb angol szóra, így aztán mégiscsak egészen polisznak néznek ki. Mindenkit, aki gyalog közlekedik, a guardok rendre megállítanak, hogy mutassa fel a passzát, a passzok hierarchiáját nem mindig ismerik, egyszer az egyik a guest pass helyett (több napra szól) vissza akar küldeni egy visitor passért (egy sétára szól), nekem kell neki elmagyarázni a rendszert, másfél nap után.
Populáció
A hivatalos statisztikák szerint 2003-ban Auroville-nek 1820 polgára volt. A tervek szerint erre az időre már 6000 felett kellett volna lennie a lakosságnak, ám a betelepítés mégsem halad olyan gyorsan, talán a feltételeket (ld. később) kicsit emberközelibbé kellene tenni.
Az 1820-ból 724-en indiánok, a fennmaradó 1096 foreigner, kiemelten vezetnek a franciák (283) és a németek (235), akiket egy hatalmas ugrás után követnek az olaszok (92), a hollandok (85), az amerikaiak (65) és a brittek (50). Mindenki más a futottak még kategória, kétszámjegyű lakosságot bírt lerakni az asztalra a svájci (42), orosz (37), spanyol (32), kanadai (26), koreai (24), belga (18), ukrán (18), izraeli (14), ausztrál (12) és svéd (11) közösség, aztán 8 argentin, 7 osztrák, 5 tibeti,
és igen, hátulról a negyedik helyen jövünk mi 4 fővel (ebből kettő elköltözött azóta Londonba, ld. később), megosztva a sri lankaiakkal,
megelőzve a 3 japánt, 2-2-2 brazilt, dánt, etiópot, lettet, litvánt és új-zélandit. A sort a szerencsétlen szinglik zárják: szegény algír, fehérorosz, bulgár, kolumbiai, finn, kazak, mexikói, nepáli és dél-afrikai cimbikék csak a kutyával tudnak az anyanyelvükön beszélni.
Nem nehéz észrevenni, hogy negyven évvel az alapítás után a lakosság közel sem képezi le arányosan a föld lakosságát, és a 143 nemzetből bizony többen időközben hazamentek.
Demográfia
Ha a hivatalos adatok helyett az utca emberét nézzük, még durvább az arány. Indiai, sőt európai viszonylatban is nagyon kevesen vannak az utakon. A szembejövők háromnegyede indián, de talán ez betudható annak, hogy sokan a környező falvakból átjárnak dolgozni. A maradék egynegyed fehér jelentős része a hatvanas éveibe lépő kiöregedett hippi, aztán van még néhány lelkes fiatal is, a standard elszállt fejű gimnazisták, közöttük többen gandzsát szívnak.
Negyven éve épül a város, negyven év alatt ezernyolcszáz fős populációt sikerült összehozni. A cél az, hogy 2025-re ötvenezren legyenek. Hajrá.
Ez azért lesz nehéz, mert nincs olyan idióta aki be akar települni, és kevés a fehér gyerek. Amíg 2000-ben a lakosság 25 %-a volt 18 év alatti, addig 2003-ra már csak 20 %, napjainkban ez még alacsonyabb lehet.
A biológia bizony elég egyszerű szabályok szerint működik. Úgy tűnik, az aurovillián indiánok ezt sokkal jobban tudják. Az ő gyerekeiké Auroville.
Férfi nő
2003-as adatok szerint 759 férfire jut 650 nő, ami azt jelenti, hogy 109-en vagy recskáznak, vagy már megvilágosodtak.
Fekete fehér
Auroville-ben nincs kasztrendszer. Persze valahogyan egyetlen fehér embert sem látni, amint utcát söpör, rőzsét hord, kecskéket terelget, taxit vezet, téglákat cipel, ételt szolgál fel, vagy motorokra vigyáz. Néhány PR képen fel lehet fedezni két-három elbaszott holland bölcsészt, amint káposztát kapál egy biofarmon.
Magyarok
Nehéz kideríteni, hogy hol lakik a négy magyar, mert az aurovilliánok nagy részének a származásra vonatkozó kérdés olyan sértés, mintha azt kérdezném, szűz-e még. A Marika Guest House tulajdonosa sajnos olasz; a szálláscsinálóim emlékeznek Lászlóra és Évára, akik Solitude-ban laknak, namost Solitude a nevéhez híven kinn van a pusztában a halál faszán, ott megtudom, hogy László és Éva két éve Londonba költöztek (valóban kicsit izgalmasabb hely).
Hogyan lehetsz aurovillián?
Ha valakinek kedve támadna csatlakozni, akkor jobb, ha az elején tudja, hogy a teljes vagyonát és önálló identitását el fogja veszíteni a folyamatban. Első lépésként meg kell arról győződnie, hogy valóban ezt akarja, ehhez itt kell élni saccperkábé minimum egy hónapot saját költségen, találkozni kell az Entry Grouppal és őket is meg kell győzni. Az EG kiállít egy ajánlólevelet, ezzel haza kell menni, kikérni az Entry Visa-t, lehetőleg pénzzé tenni összes vagyonunkat, és visszatértünk után ráléphetünk az aurovilliánná válás rögös útjára.
Először három hónapot húzzunk le long term guest-ként saját költségünkön (szállás, kaja, napi hozzájárulás), akkor Newcomerré válhatunk, ami két éves próbaidő, ezalatt saját költségen vegyünk földet, építsünk házat, bútorozzuk be, eközben írjunk alá egy papírt, hogy mindez Auroville tulajdona, beleértve összes vagyonunkkal együtt, és a jövőben semmilyen követeléssel nem élünk. El kell kezdeni dolgozni, aktív részesévé válni a társadalomnak, és a két év végén, ha az időközi sorozatos interjúk és megfigyelések során arra alkalmasnak találtatunk, megkapjuk az aurovillián polgárságot. A tagjairól viszont a közösség életük végéig gondoskodik.
Hogyan látogathatod meg a Matrimandirt?
Nos, ehhez minimum négy napra, és kis jóindulatra lesz szükség. Négy lépcsős a folyamat:
1. Gyere el, mint turista, nézd meg a kiállítást, szerezz egy „visitor pass”-t nézd meg a Matrimandirt kívülről, menj haza.
2. Gyere el, mint guest, szerezz szállást, ott adnak egy „guest pass”-t (ha nem adnak, el kell menni érte a városházára), azzal be lehet menni a Matrimandir kertbe, első nap le lehet ülni a Banyan tree alá. Külön őrt raknak a bányafa mellé, aki percig sem veszi le a szemét a turistáról.
3. Következő nap reggel 9-10 között gyere vissza, vegyél részt egy rövid személyes elbeszélgetésen, aminek a végén kapsz egy „petal passt”, ezzel este 5-6 között be lehet menni az egyik sziromba.
4. Harmadnap reggel 9-10 között gyere vissza újra, újabb elbeszélgetés, azok akik legalább egy hetet itt vannak, dolgoznak, fizetik a hozzájárulást, valamint a mentalitásuk is megfelelő, kaphatnak „chamber pass”-t, amivel be lehet menni a golyóba, este 5-6 között.
Idő (és motiváció) hiányában én csak a sziromig jutottam.
Auroville belongs to nobody in particular
Auroville belongs to humanity as a whole. Ez az első pontja a Mother által kinyilatkoztatott Auroville Charter-nek.
Amíg a finanszírozási oldalt nézzük, ez érvényesül is: bárkinek joga van hozzájárulni a város fejlesztéséhez, és elég hosszú is a lista, az ENSZ-től kezdve számos ország kormányán és magánalapítványain át a legkülönfélébb indiai állami és magánforrásokig. (Auroville vezetősége mindent megtesz, hogy korábbi karrierjük kapcsolatrendszerét a város érdekében mozgósítsa.)
Úgy látszik azonban, hogy a Matrimandir mégsem mindenkié. Amikor idejön a mindenki, hogy megnézze, akkor el van küldve, ki van utálva, ki van oktatva, hogy nem szeretjük, ha turisták ide bemennek, mert ez egy olyan hely, ahol az emberek koncentrálnak, és a belső békét keresik. (A turista az nem koncentrál, a turista az nem keres semmit, a turista az az orrát túrja, fagyit eszik és fényképez.) A Matrimandir azé az 1820 emberé, aki itt lakik, azok viszont nem jönnek ide, két nap alatt az őrökön és a személyzeten kívül egy darab aurovilliánt nem láttam a kert környékén, persze lehet, hogy van valami titkos föld alatti alagút.
De akkor mi a fasznak építjük ezt a kurva nagy aranygolyót az emberiség pénzén, ha az emberiség nem mehet be? (Mondjuk én pont nem szólhatok egy szót sem, de bátorítanék minden belgát, kanadait, dánt, franciát, németet, japánt, hollandot, új zélandit, spanyolt, svájcit, angolt, amerikait és indiait, hogy nyugodtan emelje fel a hangját, amikor leturistázzák, mert ezt a drága játékot az ő adójukból is építik.)
Van az Auroville Charter első pontjának egy harmadik mondata is. But to live in Auroville one must be a willing servitor of the Divine Consciousness. Na ez az, és ki más dönti el, hogy valaki eléggé willing servitor-e, mint maguk az aurovilliánok, igen, ők mindannyian fel vannak ruházva azzal a képességgel, hogy belenéznek a másik szemébe, és megmondják, hogy az willing servitor, vagy turista.
Ez a bajom Auroville-el.
Katarzis
Két nap után végre bejutok a Matrimandir egyik szirmában a meditációs kamrába. Ez az Equality szirom (Equality, hihihi…), itt a Mother útmutatásai szerint az aurovilliánnak az egyenlőségen kellene meditálnia. Azért kellene, mert egyetlen aurovillián sincs itt, csupa hozzám hasonló outsiderrel vagyok együtt, akiken szintén kegyet gyakoroltak, hogy bejöhettek ide. A kamra előtt fehér zoknit kell a lábunkra húzni. Belépünk egy lilára festett, kb. tíz méter átmérőjű gömbbe, aminek a közepén egy üveg emelvény van, az emelvényen párnák, az emelvénnyel szemközt a gömb falán egy nonfiguratív jel világít, ezt nézegetve kellene az egyenlőség érzésének felébrednie.
Nagy kár, hogy az aurovilliánok nem járnak ide gyakrabban, mert egészen sokmindenre rá lehet itt jönni. Néhány perc után súlyos felismerésre jutottam, megértettem, mit jelent személy szerint nekem Auroville.
Pontosan ezt, ahol most vagyok. Emberek ülnek egy hermetikusan zárt, egyszínű, üres gömbben, ahova nehéz bejutni és ami kurva sok pénzbe került, és az arcukon misztikus áhítattal a távolba tekintenek, várakozva néznek a lilás ködben egy távoli, zavaros, homályos, körvonalazatlan baszás felé.
Bocs srácok, én turista vagyok.
Szevasztok.
Elhagyom a várost
Auroville-ből kijutni még nehezebb, mint bejutni. Két taxitársaság van, mindkettőnél a diszpécser közli, sajnos egy darab üres autó sincs, próbálkozzak fél nyolc után (akkor lekésem a buszomat). Elindulok a Visitors’ Centre felé, hátha van ott egy kóbor riksás, de még egy nyomorult hiéna sem jön ide magától, pedig most simán legombolhatna rólam dupla árat is. A parkolóban egyetlen taxi, benne alszik egy sofőr, aki nem reagál az ébresztgetésre, egyszer csak megjelenik egy négytagú gazdag északi család, papa mama gyerekek, van velük egy tamil idegenvezető is, nálam sokkal agresszívebb módszerekkel felébresztik a sofőrt, a gyerekek már szállnak is be, és a tamil megkérdi, mit akarok. Udvariasan közlöm, hogy a picsába elmenni innen, mire felajánlják, hogy elvisznek: ez itt ugyanis nem egy publik taxi, hanem az északi család vette meg a tamil tolmáccsal együtt kilóra, hogy a nyári kiruccanásuk alatt fuvarozza őket.
A sofőr pechjére az asszony kiszagolja, hogy ivott (nem nehéz), és utasítja az urát, hogy tegyen rendet, aki utasítja a tamilt, aki utasítja a sofőrt, négy felnőtt és egy percen belül le lehet venni a sorrendet, hiába, már a parkolóban vagyunk, és ők nem jöttek be velünk meditálni a lila kamrába az egyenlőségen. Szegény sofőr csókát megfenyegetik, hogy nem fizetnek neki, ráadásul beperelik, elveszik a jogsiját és börtönbe záratják, elhangzik a „Madam iz polisz” mondat, de jó helyre kerültem. De bármi is történik, hálás vagyok nekik és örülök hogy elvisznek, mert így nem kell itt éjszakáznom.
Fél óra múlva a szokásos zajos, koszos tamil buszpályaudvar hatalmas tömeggel. Otthon vagyok.
Örül neki, hogy itt lehet
(Európa Kiadó)
Amikor először jártam itt (jan. 29.), elhatároztam: vissza fogok jönni és kiderítem, hogy ez valami újabb ezoterikus faszkodás, vagy komoly dolog. Két hónappal ezelőtt Pondicherryben részt vettem egy városnéző buszozáson, ahol a délelőtt folyamán kívülről láttuk a panelház magasságú arany golflabdát, a Matrimandirt, namost ilyet nem építenek bárkik bárhova, azt hittem, ha eltöltök itt két napot, többet fogok érteni ebből a helyből.
Két nap kevés. Auroville zárt közösség, legalább egy hetet kell itt lenni ahhoz, hogy valakit beengedjen. Ez nem csak az én alapélményem, most már tudom, miért írja a Lonely, hogy „casual visitors might find it a bit bewildering and unwelcoming”, el tudom képzelni, hogy a kevésbé gyakorlottak az első nap sikoltva menekülnek innen. Auroville kemény dió, és bármennyire is próbálkozom, az idő rövidsége miatt lezárult előttem is, mint egy sejt. Az összes ilyen ezoterikus-gyanús hülyeséget Márk barátommal szoktuk felfedezni, most egyedül vagyok egy egész város ellen, és úgy látszik, ez kevés, mint Matrimandirban a turista.
Ezért ami itt következik, az egy kívülálló (vagy pontosabban: kívül rekesztett) megfigyelése, minden eddiginél szubjektívebben. A szubjektivitás ellenpontozására az adatokban törekszem a maximális pontosságra, valamennyi alább olvasható szám hivatalos aurovillián kiadványokból származik.
Két napja még könyvet akartam írni ebből, mert gyönyörű példája annak, amikor egy ideológiai máz a gyakorlatban pont az ellenkezőjeként valósul meg. Aztán beértem nyolc oldallal, amivel három napig szenvedtem.
Auroville öntörvényű zárt világ, a kapukon túl a szabályok mások, ezeket a szabályokat nem mondja el senki, mindre rá kell jönni a túléléshez (akár szó szerint: pl. ivóvizet és ételt szerezni sem olyan egyszerű), izgalmas játék ez, minél több mindent megérteni és megfejteni. Amit sikerült, az itt van.
History (recall: jan. 29.)
Pondicherry egy Aurobindo nevű jógi székhelye volt, akihez csatlakozott egy francia hölgy is a húszas években, aki a szerény „The Mother” néven maradt fenn az utókor számára. Elég termékeny páros voltak, alapítottak egy ashramot, fejenként közel harminc kötetet publikáltak, és a hatvanas években Mother megalkotta Auroville-t, amit egy olyan városnak szánt, ahol az emberek politika, vallás, faji hovatartozás nélkül együtt élnek. 1968-ban az indiai miniszterelnök, valamint 124 ország képviselője vett részt a megnyitón, mindenki hozott otthonról egy kis földet, amit a mai napig a főtéren egy urnában őriznek.
Csalogató
Ha egy városban valami fura dolog zajlik, attól még nem fognak özönleni a turisták (ld. Istenfalva), ha van a közepén három tonna arany, azt még el lehet titkolni, vagy ki lehet írni a kapura, hogy tourists not allowed, és ez így tiszta. Auroville azonban korrektül promótálja magát, turistautakat szerveznek ide, jól szervezett visitor centerük van, többnyelvű honlap, liaison irodák vagy húsz országban, a városban vagy negyven guest house, fel vannak készülve a turisták tömeges dömpingjére. A turisták viszont nincsenek felkészülve.
Elzárva
Auroville-be nem jár busz, és messze van mindentől, ezért valaki vagy a saját járművén érkezik, vagy riksával / taxival, ami nem olcsó mulattság. Mondjuk, a nem-indián aurovillián nem is nagyon akarja elhagyni a várost, ugyanis ha kimegy Pondicherrybe, ott azonnal rácuppan harminc riksás hogy auto auto, hiába él itt már negyven éve, a város határain kívül ugyanolyan idegen marad, mint az, aki tegnap érkezett.
A városban minden szolgáltatás megtalálható, le lehet élni egy életet a határokon belül. Telefon és net kevés helyen van, de az igazi aurovillián nem akar már senkivel kommunikálni a külvilágból. Nem csoda, ha a közösség magába fordul és átalakul.
Kinyilatkoztatások
Nem lehetett könnyű Mothernek lenni, mert bármi kiszaladt a száján, azt leírták, majd később megcsinálták. Egy kiadványban megtaláltam Auroville eredeti vázlatát, namost az egy kör, amibe két vonal van húzva, nem tudom, valaha komolyan gondolta-e, hogy a lap szélére rajzolt skiccet várostervnek fogják nézni. Ugyanígy, bármikor bármit mondott, amiben benne volt az „Auroville” hangsor, azt valaki lejegyezte, évekkel később pedig szó szerint követendő szentírássá vált.
Városkép – tervek és valóság
Egyáltalán semmi város jellege nincsen ennek a helynek, olyan, mintha egy erdőben sétálnánk, még a központban is, el lehet jutni az egyik feléből a másikba úgy, hogy egy darab házat nem látni útközben, mert minden a fák között van. Nincsenek betonutak, csak különböző szélességű földutak, talán némi szándékoltság is van mögötte, hogy emlékeztessen a sivatagra, ami negyven éve volt itt.
Az emberek „community”-kben élnek, 90 közössége van ma a városnak, egyenként átlagosan 20 fővel. A közösségeknek vagy tamil, vagy gyanús angol nevük van, ilyenek mint Progress, Silence, Acceptance, Existence, Gratitude, Fraternity, Revelation, Transformation. A közösségek kerítések mögött, az erdő mélyén élnek, hívatlanul nem igazán lehet őket megközelíteni. A házak között vannak sárkunyhók (ebben mindig indián lakik) és egészen nagy, modern európai házak is (ebben nem).
A város a jövőbeli tervek szerint négy részre oszlik majd: residential, industrial, cultural, international, ebből napjainkban még nem sok valósult meg, inkább teljesen rendszertelenül, elszórtan alakultak ki a kisközösségek, sokan a tervezett városhatáron kívül telepedtek le. Külön nehezíti a városképet a környéken lévő öt-hat tamil falu, ezek közül többet a közösségek már körbenőttek. Önálló akciócsoport foglalkozik a falvak fejlesztésével, tényleg elég sokat tesznek értük, de a falvak többezer fős olcsó munkaerőt is jelentenek.
A tervek szerint koncentrikus köröket alakítanak ki: középen van a Matrimandir, ezt veszi körbe a Peace nevű kert, ezt övezi a City area, legkívül pedig egy széles green belt parkokkal és biofarmokkal. Ehelyett inkább a City area néz most ki úgy, mint a zöldövezet, a Green belt nagy részét pedig nem sikerült még megvenni.
A középületek elhelyezésében valamennyire törekedtek megtartani az eredeti koncepciót.
Matrimandir (recall: jan. 29.)
A Matrimandir névre keresztelt, kb. ötven méter átmérőjű hatalmas arany gömb a város lelke és központja, még mindig építik. Bemenni csak a helyieknek lehet, odabenn van egy központi meditációs csarnok, aminek a közepén van a világ legnagyobb lencséje (made by Zeiss), a tetőről elektromos tükrök a lencsére irányítják a napfényt, ami azt szétszórja a teremben. Nincs zene, képek, rítusok, vallás, mindenki csak ül és nézi a lencsét vagy amit akar, és akkor megy oda amikor akar. (Update: ez kurvára nem igaz. Mint ahogyan sokminden más, amit január 29-én a kiállítás alapján írtam le.)
Szirmok
A Matrimandirt 12 oldalépítmény, „szirom” veszi körül, mindegyikben egy-egy meditációs kamra, mindegyiket más-más tudatállapot alapján nevezett el a Mother: Sincerity, Humanity, Gratitude, Preservance, Aspiration, Receptivity, Progress, Courage, Goodness, Generosity, Equality, Peace. Nem szégyen, ha nem tetszik ebben semmi rendszert találni, de azért tessék észben tartani, hogy van a világon egy olyan hely, ahol ezt többmillió dollárból megépítették.
Középületek
A legfontosabb középületek és közintézmények Auroville-ben:
Solar Kitchen: menza.
Town Hall: adminisztratív központ.
Pour Tous: nagyker lerakat, heti hatszori házhozszállítással, ezért nincs Auroville-ben bolt.
Unity Pavilon: a nemzetközi szektor központi épülete, iroda és könyvtár egyben, itt gyűjtöttem be rengeteg adatot.
American, Indian, Tibetan Pavilon: az eddig megépült, nemzeti kultúrát bemutató pavilonok.
Home for me
A szálláscsinálóim szétszívott arcú ötvenes német házaspár, „Hello Adam, I’ve got a home for you” mondja Yoshi, amikor megérkezem.
Közlekedés és közvilágítás
A távolságok miatt gyalog nem lehet messzire jutni, a legtöbb aurovilliánnak motorja van, de elvétve akad bicikli és autó is. Az utak rendszere egészen kaotikus, különböző szélességű ösvények kusza halmaza, egészen gyakori, hogy két-három fut egymással párhuzamosan, majd keresztezik egymást, vagy az egyik 180 fokban visszafordul.
Semmilyen közvilágítás nincs, így éjszaka újholdkor erdőben teljesen esélytelen gyalog eljutni bárhova, stoppolni kell, ha jár arra bárki. Pl. fél óra után egy félrészeg indián motoros. (Aki viszont legalább jó szándékú és elvisz.)
Biciklikölcsönző
Felismerve ezt az első nap, a második napon szerettem volna egy biciklit kölcsönözni. A szálláscsinálóm szerint a Ganesh pékségben lehet, onnan a Visitor’s Centerbe küldenek, onnan egy közeli büféhez, onnan a Central Guest House-ba, ahol valóban lehet harminc éves biciklire emlékeztető tárgyakat kölcsönözni, jó lesz ez is. Csak az iroda bezár kora délután, visszahozhatom négy óra után is ha akarom, de akkor nem kapom vissza a háromszáz rúpia kauciót. Köszönöm szépen, csókolom.
Pénz
Az aurovilliánok egymás között készpénzforgalom nélkül bonyolítják az üzleteket: mindenkinek van egy számlája, amiről levonnak, ha vesz valamit vagy igénybe vesz egy szolgáltatást, és az összeget hozzáadják a másik aurovillián számlájához. A long term guest-ek érkezésükkor egy nagyobb összeget letétbe helyeznek, így ők is részt vesznek a rendszerben. Készpénzt a városban szinte sehol nem fogadnak el. Ez azt jelenti, hogy a Visitors’ Centeren kívül egy csésze kávét, vagy egy darab kiflit sem lehet venni sehol.
Étel ital
Éppen ezért, akár tetszik, akár nem, minden étkezésnél ki kell sétáljak a Visitors’ Centerhez, így egy picit gyakrabban járok erre, mint szeretnék (compare: éjszaka nincs közvilágítás, valahogyan vissza is kell jutni a városba a széléről). A menü egyszerre vonultat fel ételeket az indiai és az európai konyhából, utóbbi ötször annyiba kerül.
Vizet sehol nem lehet kapni, viszont különböző központi helyeken kissé eldugva csapokat helyeztek ki, csak ez sehova nincs kiírva. A csapokból dinamizált víz folyik, amit a legutóbbi japán kutatások szerint pozitív szavakkal energizáltak. (Azt sehol nem írják ki, hogy mik voltak ezek a szavak, de valószínűsíthető, hogy a „fosás” nem volt közöttük, az addicionális ajándék.)
Guards ’n’ passes
„No army, no police, they are replaced by a battalion of guards consisting of athletes and gymnast” mondta a Mother, de amíg az atléták és a gimnasztok megérkeznek, a környező falvakból szerződtettek néhány parasztot, akiket kék egyenruhával és hosszú botokkal láttak el, és megtanították őket a 200 leggyakoribb angol szóra, így aztán mégiscsak egészen polisznak néznek ki. Mindenkit, aki gyalog közlekedik, a guardok rendre megállítanak, hogy mutassa fel a passzát, a passzok hierarchiáját nem mindig ismerik, egyszer az egyik a guest pass helyett (több napra szól) vissza akar küldeni egy visitor passért (egy sétára szól), nekem kell neki elmagyarázni a rendszert, másfél nap után.
Populáció
A hivatalos statisztikák szerint 2003-ban Auroville-nek 1820 polgára volt. A tervek szerint erre az időre már 6000 felett kellett volna lennie a lakosságnak, ám a betelepítés mégsem halad olyan gyorsan, talán a feltételeket (ld. később) kicsit emberközelibbé kellene tenni.
Az 1820-ból 724-en indiánok, a fennmaradó 1096 foreigner, kiemelten vezetnek a franciák (283) és a németek (235), akiket egy hatalmas ugrás után követnek az olaszok (92), a hollandok (85), az amerikaiak (65) és a brittek (50). Mindenki más a futottak még kategória, kétszámjegyű lakosságot bírt lerakni az asztalra a svájci (42), orosz (37), spanyol (32), kanadai (26), koreai (24), belga (18), ukrán (18), izraeli (14), ausztrál (12) és svéd (11) közösség, aztán 8 argentin, 7 osztrák, 5 tibeti,
és igen, hátulról a negyedik helyen jövünk mi 4 fővel (ebből kettő elköltözött azóta Londonba, ld. később), megosztva a sri lankaiakkal,
megelőzve a 3 japánt, 2-2-2 brazilt, dánt, etiópot, lettet, litvánt és új-zélandit. A sort a szerencsétlen szinglik zárják: szegény algír, fehérorosz, bulgár, kolumbiai, finn, kazak, mexikói, nepáli és dél-afrikai cimbikék csak a kutyával tudnak az anyanyelvükön beszélni.
Nem nehéz észrevenni, hogy negyven évvel az alapítás után a lakosság közel sem képezi le arányosan a föld lakosságát, és a 143 nemzetből bizony többen időközben hazamentek.
Demográfia
Ha a hivatalos adatok helyett az utca emberét nézzük, még durvább az arány. Indiai, sőt európai viszonylatban is nagyon kevesen vannak az utakon. A szembejövők háromnegyede indián, de talán ez betudható annak, hogy sokan a környező falvakból átjárnak dolgozni. A maradék egynegyed fehér jelentős része a hatvanas éveibe lépő kiöregedett hippi, aztán van még néhány lelkes fiatal is, a standard elszállt fejű gimnazisták, közöttük többen gandzsát szívnak.
Negyven éve épül a város, negyven év alatt ezernyolcszáz fős populációt sikerült összehozni. A cél az, hogy 2025-re ötvenezren legyenek. Hajrá.
Ez azért lesz nehéz, mert nincs olyan idióta aki be akar települni, és kevés a fehér gyerek. Amíg 2000-ben a lakosság 25 %-a volt 18 év alatti, addig 2003-ra már csak 20 %, napjainkban ez még alacsonyabb lehet.
A biológia bizony elég egyszerű szabályok szerint működik. Úgy tűnik, az aurovillián indiánok ezt sokkal jobban tudják. Az ő gyerekeiké Auroville.
Férfi nő
2003-as adatok szerint 759 férfire jut 650 nő, ami azt jelenti, hogy 109-en vagy recskáznak, vagy már megvilágosodtak.
Fekete fehér
Auroville-ben nincs kasztrendszer. Persze valahogyan egyetlen fehér embert sem látni, amint utcát söpör, rőzsét hord, kecskéket terelget, taxit vezet, téglákat cipel, ételt szolgál fel, vagy motorokra vigyáz. Néhány PR képen fel lehet fedezni két-három elbaszott holland bölcsészt, amint káposztát kapál egy biofarmon.
Magyarok
Nehéz kideríteni, hogy hol lakik a négy magyar, mert az aurovilliánok nagy részének a származásra vonatkozó kérdés olyan sértés, mintha azt kérdezném, szűz-e még. A Marika Guest House tulajdonosa sajnos olasz; a szálláscsinálóim emlékeznek Lászlóra és Évára, akik Solitude-ban laknak, namost Solitude a nevéhez híven kinn van a pusztában a halál faszán, ott megtudom, hogy László és Éva két éve Londonba költöztek (valóban kicsit izgalmasabb hely).
Hogyan lehetsz aurovillián?
Ha valakinek kedve támadna csatlakozni, akkor jobb, ha az elején tudja, hogy a teljes vagyonát és önálló identitását el fogja veszíteni a folyamatban. Első lépésként meg kell arról győződnie, hogy valóban ezt akarja, ehhez itt kell élni saccperkábé minimum egy hónapot saját költségen, találkozni kell az Entry Grouppal és őket is meg kell győzni. Az EG kiállít egy ajánlólevelet, ezzel haza kell menni, kikérni az Entry Visa-t, lehetőleg pénzzé tenni összes vagyonunkat, és visszatértünk után ráléphetünk az aurovilliánná válás rögös útjára.
Először három hónapot húzzunk le long term guest-ként saját költségünkön (szállás, kaja, napi hozzájárulás), akkor Newcomerré válhatunk, ami két éves próbaidő, ezalatt saját költségen vegyünk földet, építsünk házat, bútorozzuk be, eközben írjunk alá egy papírt, hogy mindez Auroville tulajdona, beleértve összes vagyonunkkal együtt, és a jövőben semmilyen követeléssel nem élünk. El kell kezdeni dolgozni, aktív részesévé válni a társadalomnak, és a két év végén, ha az időközi sorozatos interjúk és megfigyelések során arra alkalmasnak találtatunk, megkapjuk az aurovillián polgárságot. A tagjairól viszont a közösség életük végéig gondoskodik.
Hogyan látogathatod meg a Matrimandirt?
Nos, ehhez minimum négy napra, és kis jóindulatra lesz szükség. Négy lépcsős a folyamat:
1. Gyere el, mint turista, nézd meg a kiállítást, szerezz egy „visitor pass”-t nézd meg a Matrimandirt kívülről, menj haza.
2. Gyere el, mint guest, szerezz szállást, ott adnak egy „guest pass”-t (ha nem adnak, el kell menni érte a városházára), azzal be lehet menni a Matrimandir kertbe, első nap le lehet ülni a Banyan tree alá. Külön őrt raknak a bányafa mellé, aki percig sem veszi le a szemét a turistáról.
3. Következő nap reggel 9-10 között gyere vissza, vegyél részt egy rövid személyes elbeszélgetésen, aminek a végén kapsz egy „petal passt”, ezzel este 5-6 között be lehet menni az egyik sziromba.
4. Harmadnap reggel 9-10 között gyere vissza újra, újabb elbeszélgetés, azok akik legalább egy hetet itt vannak, dolgoznak, fizetik a hozzájárulást, valamint a mentalitásuk is megfelelő, kaphatnak „chamber pass”-t, amivel be lehet menni a golyóba, este 5-6 között.
Idő (és motiváció) hiányában én csak a sziromig jutottam.
Auroville belongs to nobody in particular
Auroville belongs to humanity as a whole. Ez az első pontja a Mother által kinyilatkoztatott Auroville Charter-nek.
Amíg a finanszírozási oldalt nézzük, ez érvényesül is: bárkinek joga van hozzájárulni a város fejlesztéséhez, és elég hosszú is a lista, az ENSZ-től kezdve számos ország kormányán és magánalapítványain át a legkülönfélébb indiai állami és magánforrásokig. (Auroville vezetősége mindent megtesz, hogy korábbi karrierjük kapcsolatrendszerét a város érdekében mozgósítsa.)
Úgy látszik azonban, hogy a Matrimandir mégsem mindenkié. Amikor idejön a mindenki, hogy megnézze, akkor el van küldve, ki van utálva, ki van oktatva, hogy nem szeretjük, ha turisták ide bemennek, mert ez egy olyan hely, ahol az emberek koncentrálnak, és a belső békét keresik. (A turista az nem koncentrál, a turista az nem keres semmit, a turista az az orrát túrja, fagyit eszik és fényképez.) A Matrimandir azé az 1820 emberé, aki itt lakik, azok viszont nem jönnek ide, két nap alatt az őrökön és a személyzeten kívül egy darab aurovilliánt nem láttam a kert környékén, persze lehet, hogy van valami titkos föld alatti alagút.
De akkor mi a fasznak építjük ezt a kurva nagy aranygolyót az emberiség pénzén, ha az emberiség nem mehet be? (Mondjuk én pont nem szólhatok egy szót sem, de bátorítanék minden belgát, kanadait, dánt, franciát, németet, japánt, hollandot, új zélandit, spanyolt, svájcit, angolt, amerikait és indiait, hogy nyugodtan emelje fel a hangját, amikor leturistázzák, mert ezt a drága játékot az ő adójukból is építik.)
Van az Auroville Charter első pontjának egy harmadik mondata is. But to live in Auroville one must be a willing servitor of the Divine Consciousness. Na ez az, és ki más dönti el, hogy valaki eléggé willing servitor-e, mint maguk az aurovilliánok, igen, ők mindannyian fel vannak ruházva azzal a képességgel, hogy belenéznek a másik szemébe, és megmondják, hogy az willing servitor, vagy turista.
Ez a bajom Auroville-el.
Katarzis
Két nap után végre bejutok a Matrimandir egyik szirmában a meditációs kamrába. Ez az Equality szirom (Equality, hihihi…), itt a Mother útmutatásai szerint az aurovilliánnak az egyenlőségen kellene meditálnia. Azért kellene, mert egyetlen aurovillián sincs itt, csupa hozzám hasonló outsiderrel vagyok együtt, akiken szintén kegyet gyakoroltak, hogy bejöhettek ide. A kamra előtt fehér zoknit kell a lábunkra húzni. Belépünk egy lilára festett, kb. tíz méter átmérőjű gömbbe, aminek a közepén egy üveg emelvény van, az emelvényen párnák, az emelvénnyel szemközt a gömb falán egy nonfiguratív jel világít, ezt nézegetve kellene az egyenlőség érzésének felébrednie.
Nagy kár, hogy az aurovilliánok nem járnak ide gyakrabban, mert egészen sokmindenre rá lehet itt jönni. Néhány perc után súlyos felismerésre jutottam, megértettem, mit jelent személy szerint nekem Auroville.
Pontosan ezt, ahol most vagyok. Emberek ülnek egy hermetikusan zárt, egyszínű, üres gömbben, ahova nehéz bejutni és ami kurva sok pénzbe került, és az arcukon misztikus áhítattal a távolba tekintenek, várakozva néznek a lilás ködben egy távoli, zavaros, homályos, körvonalazatlan baszás felé.
Bocs srácok, én turista vagyok.
Szevasztok.
Elhagyom a várost
Auroville-ből kijutni még nehezebb, mint bejutni. Két taxitársaság van, mindkettőnél a diszpécser közli, sajnos egy darab üres autó sincs, próbálkozzak fél nyolc után (akkor lekésem a buszomat). Elindulok a Visitors’ Centre felé, hátha van ott egy kóbor riksás, de még egy nyomorult hiéna sem jön ide magától, pedig most simán legombolhatna rólam dupla árat is. A parkolóban egyetlen taxi, benne alszik egy sofőr, aki nem reagál az ébresztgetésre, egyszer csak megjelenik egy négytagú gazdag északi család, papa mama gyerekek, van velük egy tamil idegenvezető is, nálam sokkal agresszívebb módszerekkel felébresztik a sofőrt, a gyerekek már szállnak is be, és a tamil megkérdi, mit akarok. Udvariasan közlöm, hogy a picsába elmenni innen, mire felajánlják, hogy elvisznek: ez itt ugyanis nem egy publik taxi, hanem az északi család vette meg a tamil tolmáccsal együtt kilóra, hogy a nyári kiruccanásuk alatt fuvarozza őket.
A sofőr pechjére az asszony kiszagolja, hogy ivott (nem nehéz), és utasítja az urát, hogy tegyen rendet, aki utasítja a tamilt, aki utasítja a sofőrt, négy felnőtt és egy percen belül le lehet venni a sorrendet, hiába, már a parkolóban vagyunk, és ők nem jöttek be velünk meditálni a lila kamrába az egyenlőségen. Szegény sofőr csókát megfenyegetik, hogy nem fizetnek neki, ráadásul beperelik, elveszik a jogsiját és börtönbe záratják, elhangzik a „Madam iz polisz” mondat, de jó helyre kerültem. De bármi is történik, hálás vagyok nekik és örülök hogy elvisznek, mert így nem kell itt éjszakáznom.
Fél óra múlva a szokásos zajos, koszos tamil buszpályaudvar hatalmas tömeggel. Otthon vagyok.
4 ummæli:
Ádám, ez annyira hihetetlenül jó leírás volt, hogy el is küldtem egy csomó ismerősnek.
Jó lesz már, hogy itthon leszel!
puszi,
ági
nekem is hihetetlen utazás volt az auroville-i élményeidet olvasni, köszi ezerszer
tényleg, meddig írod még? itthon még lehet majd képeket nézegetni? nem csinálsz majd egy diavetítős vagy projektoros, vagy tudomisén beszélgetős estét ha kialudtad magad?
Vajon hibás-e a tükör, ha nem tetszik a tükörképünk?
Nagyon erdekes, koszonom
Skrifa ummæli