Febr. 25-26. Bangalore

Vonatok

Az utasok hétféle osztály közül válogathatnak, árban a különbség a két végpont között kb. egy a tízhez. A hétből kettőt már volt szerencsém kipróbálni: a 2nd class-t és a Chair Classt. De menjünk sorban:
3rd class: ilyet csak a lokál parasztvonatkra kötnek, kívülről láttam néhányat, európai szemmel eléggé rossz emlékű marhavagonok, amibe néhány rést vágtak ajtó és ablak gyanánt, ezen emberek lógnak ki, részekben vagy egészben. Külön vagon van az egyedül utazó hölgyeknek. Ott szokott lenni állóhely is.
2nd class: ilyennel jöttem vissza. Ez leginkább a Balatonról érkező nem kupés nyári személyvonatkora emlékeztet, elrendezésében, embermennyiségben és hőmérsékletben egyaránt. Két alkategória van: a helyjegy és kicsit olcsóbbért helyjegy nélkül, de mivel minden hely elkel, ők állnak vagy ülnek a padsorok végén. Az ablakok kinyithatóak, a plafonokon ventillátorok vannak, így egészen elviselhető a klíma. A vagonok között van egy szakácskocsi, innen rajzik ki a közel húsz árus, akik mindig csak egyféle dolgot árulnak (a magyar vonatokról ismert bevásárlókocsi nem férne el itt), így a hat órás út alatt percenként elmegy melletted valaki, aki kávét, teát, vizet, dosát, turmixot, újságot, vadait stb. árul. A koldusokat és a vándorárusokat megtűrik: nagyon tragikomikus látvány, ahogyan sánta, törpe, púpos emberek jönnek egymás után, és mind ugyanazokat a hasznos dolgokat árulják, amire egy embernek a vonaton nagyon nagy szüksége van: csörgőket, fültisztító pálcikákat, műanyag játék mobiltelefonokat, Rubik kockákat és megrázós-hóhullós asztali giccseket.
Sleeper class: egymással szemben kétszer három szint ágy, ilyenen megyek majd Keralába.
3AC tier: ugyanaz légkondival.
2AC tier: ugyanaz légkondival és kétszer két ággyal.
CC (Chair Class): Bangalore-ba odafelé már csak ilyenen volt hely. Repülőgép elrendezés, sőt még annál is tágasabb helyek, lehajtható asztalka, a falban dugó a laptopnak, légkondi, amit 19 fokra állítottak be, így mindenki kabátban van. Egyenruhás, elegánsabb árusok, elegánsabb ételekkel (pl. „bread sandwich”), koldusok nélkül, gazdag indiaiakkal.
1st Class: itt még nagyobb a hely, állítólag ingyen van a kaja, vannak zárható kupék, kárpit borítás, szőnyeg, sötét üvegek.

Állomás

A pályaudvaron töménytelen mennyiségű ember áll ül fekszik, a postát nem kezelik külön az emberektől, a peronokon, a várótermekben a legkülönfélébb helyeken csomagok szerteszét, nem csoda, ha néha eltűnik párezer levél.

Bangalore

2000-ben a Hannoveri világkiállításon az indiai pavilon ezzel a várossal próbálta eladni magát: az egész kiállítás az emerging software nagyhatalomra volt felhúzva.
Bangalore Karnataka állam fővárosa, az indiai Silicon Valley, rengeteg nemzetközi szoftvercégnek van itt leányvállalata, és rengeteg multi idetelepítette a call centerét az olcsó munkaerő miatt. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok kiválóan beszélnek angolul, és kurva gazdagok, ebben a városban közel sem ér annyit sem a pénzem, sem a bőröm színe, mint Tamilfalván. Van, ami hasonlít, például a tömeg, a közlekedési káosz, a bazársorok, de van, ami nagyon más, például tisztaság van, a nagyobb utak szélén fák és virágok, más van az emberek szemében és fejében, és a város közepén van egy akkora bevásárlónegyed, hogy minden nyugati város megirigyelhetné. Vannak itt is nyomornegyedek, de közel sincs annyira szem előtt, a szegények ki vannak gettósítva a vonat és a piac mellé.
A régi sejtésem beigazolódni látszik: amit Tamilfalván látok, csak részben igaz egész Indiára, részben viszont csak a vidéki tamil életről szól. Bangalore éjszaka: második kicsi kultúrsokk.

Riksások

Törvényben kötelezve vannak arra, hogy használják az órát, így a riksaárak teljesen új dimenziója nyílik meg előttem: a 30, 60, 90 rúpiás chennai-i utak helyett 20-30 rúpiáért megyek mindenhova. Természetesen mindig bepróbálkoznak egy óra nélküli árral, ezért nagyon hálás vagyok, mert így végre megtudom, mennyit akarnak elsőre nyerészkedni rajtam (30-300 %). Órával nagyon nehéz nagy profitra szert tenni, nyilván mindenki lassan megy és a lehető leghosszabb útvonalon, így is 4-5 rúpiával lesz csak több az ár, ami egy városnéző körútért egészen jutányos.
Sötétedés után aztán megszűnnek a szabályok, nagyon erős szakszervezet lehet, mert egységesen senki sem hajlandó éjszaka órával menni, vagy legalábbis angolul beszélő embernek nem. Kb. harminc próbálkozás után beletörődöm a chennai-i árakba.

Lalbagh Garden

Ez a 96 hektáros kert a 18. században épült, és egészen hihetetlenül rendben van tartva, a legeldugottabb csücskében is. A belépő ellenére tele van indiaiakkal, rengeteg szerelmespár, nagyon jó ezt látni, Tamil Naduban nagy ritkaság. A kedvencem: arab fiú kézenfogva egy fekete csadorba öltözött lánnyal, csak a szeme látszik ki. A szinglik 3-4 fős csoportokban próbálnak ismerkedni, figyeltem 2 x 4 fiatalt egy rövid ideig, nagyon édik voltak, mindkét csoportnál volt kamera, és messziről fotózgatták egymást. (A digitális kamerámat, kvarcórámat és mobiltelefonomat itt senki sem bámulja meg – mindenkinél sokkal jobb van.)

MG Road

Ez a városközpont, ahol éjszaka hatalmas tömeg van – de a tömegben mindenkinek márkás cipője, inge és órája van, egyértelműen lefelé lógok ki, luxusüzletek, luxuséttermek és bárok hatalmas sora, olyan árakkal mint Londonban, kevés a külföldi nagyon, ez itt a helyi juppikra lett installálva. Szári sehol, a lányok a legújabb divat szerinti farmerban és ujjatlan pólóban párjuk oldalán, sőt, még egy totál befüvezett buzi párt is látok, ez nem a tamil baráti kézenfogva sétálás. Ha a Lonelynak lehet hinni, egy helyi ifjú menedzser akár 150.000 rúpiát is megkeres havonta (750.000 Ft), ami az indiai árak mellett nem véletlenül alakítja át a fiatalok személyiségét pillanatok alatt. Most már nem csodálkozom, hogy éjszaka nem megy a riksás 20 rúpiáért egy métert sem.
Ebben a miliőben elég vicces, amikor a szemfüles anya rám uszítja koldusnak nevelt gyermekeit, ha tudnék vele kommunikálni, szólnék neki, nézzen már körül. (De csak egy nagy saller után. Kolduló gyerek tekintetében radikális nézeteim vannak, amely kiterjed elsősorban a szülőre, másodsorban minden elődömre, aki pénzt adott nekik, és nem tanult Pavlov kutyáról.)

Cubbon Park

Ha a Lalbagh Garden a városliget, akkor ez a népliget, még nagyobb, 120 hektár, és ugyan nem fizetős, de ugyanúgy rendben van tartva. A területén van a High Court, a State Library, egy akvárium és a Government Museum, mivel vasárnap van, mind be van zárva. Van egy tündéri vidámpark is, aminek a kapujába egy őrt raktak, és csak alibi-gyerekkel mehet be felnőtt. Van egy Art Gallery, ahol éppen három fiatal művésznek van kiállítása, nem átütő, de legalább merész és provokatív, van remény. Az Art Gallery mellett pedig egy nagyon aranyos, négy emeletes Csodák Palotája, a gombok fele ugyan nem működik, de lehet látni „Sucking mouth” nevű halat, meg sok indiánt, akik a gyerekekkel elvegyülve, magukról megfeledkezve nyomkodják a gombokat és húzogatják a zsinórokat.
És van néhány egészen vicces koldus is, egyszer odajön hozzám egy fehér öltönybe felöltözött aktatáskás fiatalember, hogy az esküvőjére gyűjt, aztán a vidámpark kerítése mellett elhaladó kisvonatból egy anyuka rutinból kitartja elém a markát.

City Market

A hangulat leginkább a Chennai-i sikátorokra emlékeztet, hihetetlenül zsúfolt és tömött, hatalmas piac, itt vásárolnak azok, akiknek az MG Roadon egy éjszaka az egész éves keresetükbe kerülne. Van a közepén egy három emeletes vásárcsarnok, a harmadik emeleten egészen kevés üzlettel és kiváló kilátással a piacra, órákig nézem a tömeget. Mindenki csak egyféle dolgot árul, pl. uborkát vagy fogkefét, nagyon ritkán két-három dolgot. Sokan cipelnek valamit, ami kétszer akkora, mint ők. A tehenek szabadon járnak-kelnek, és legelik az árut, az egyikük szerencsétlenségére egy muszlim nő káposztájába kóstol bele, az asszonyság felkel, és egy kétméteres bottal úgy hátba bassza a szegény szent állatot, hogy a harmadik emeletig puffan.