Márc. 13-14. Ooty

Éjszakai vonatozás

Kerala után az utolsó állomásom újra Tamil Naduban van.
Az éjszaka átszállós megoldást csak az igen sportos kollégáknak merjük ajánlani. Az első komoly akadály, hogy az éjszaka kellős közepén, hajnali kettőkor fel kell ismerni Coimbatore-t, az indiai vonatokon senki sem tudja pontosan, egy állomásra mikor fogunk megérkezni, a kalauz is csak plusz mínusz fél órával tudja bejósolni az időpontot. Az állomás neve angolul nincsen kiírva (tamilul sincs), kérdezni kell, ha találunk ébren valakit. Hibázni nem lehet, mert a következő két vonatjegy erre az átszállásra van felépítve, és éjszaka nem jár erre több vonat.
Második akadályként tartalmasan töltsünk el két és fél órát egy vidéki állomáson, hajnali kettőtől fél ötig, ezután kíséreljünk meg jegyet venni egy rövid, háromnegyed órás szakaszra, ahová nem lehetett előre jegyet foglalni, és ne lepődjünk meg, ha már csak a harmadosztályon van hely. Azért szerencsére most egészen kevesen vannak, csak a priccseken, a csomagtartókon, a földön, ill. néhány ember ölében ülnek és állnak, negyvenöt percig ki lehet bírni, pláne hogy még idejében sikerült leülni.

Kisvasút

Az éjszakai utazás után minden adva volt ahhoz, hogy Ootyval defaultból a faszom kilegyen, és mégsem – Ooty felkerült a tízes ranglistára, maga mögé utasítva Fort Cochint és a backwaterst is. Ooty fenn van a Nilgiri hegység legtetején, 2240 m magasan, és egy kisvasút visz fel oda, öt óra az út, három-négy tízperces pisi- és kávészünettel. Az indiánok nagyon élvezik a kisvasutazát, olyan a hangulat, mint egy osztálykiránduláson, énekelnek, tapsolnak, sikongatnak az alagútban. A látvány gyönyörű, először csak a hegyek, később egyre több falu a csúcshoz közeledve a fennsíkon.

Ooty

Ezt az egészet az angolok tették ide, a madrasi kormány nyári rezidenciája volt, ugyanis a klíma nyáron egészen kellemes, télen (azaz most) viszont meglepően hideg, kb. 10 fok lehet, nem vagyok erre felkészülve, ezért az első dolgom, hogy bevásárolok néhány meleg ruhát. Az angolok előtt néhány hegyi törzs volt itt (akik még most is itt vannak, mert a környező erdőkbe csak engedéllyel lehet bemenni), ezért majdnem minden településnek angol neve van: Lovedale, Runneymede, Coonoor, Wellington, Ketti, Ooty. Az épületek és a nyilvános kertek nagy része európai, bár az utóbbi évtizedekben átalakult a tájkép, a tamil kormányzat részéről megfigyelhető egyfajta elég agresszív eltamilosítási folyamat, de Ooty valahogyan mintha csak a jó dolgokat venné fel az indiai kultúrából.
Az emberek mentalitása: mintha Keralában lennénk, pedig már elég messze vagyunk onnan, és elég magasan is, de itt ez a hűvös légkör kitisztítja az emberek fejét. Nagyon bájosan néznek ki: a máshol herekötős tamilok itt bőrdzsekiben, pulóverben, kötött sapkában és sálban vannak.
Ooty a fennsíkon kisebb csúcsok között egy völgykatlanban van, a belvárosból körbe hegyeket látni, és házakat a hegyek oldalában, kicsit kijjebb sétálva és egy-egy dombra felmászva kertek és templomok tövéből lehet lenézni a városra. Van egy nagy tó is, körülötte vidámparkkal, lóversenypályával, lovardákkal és vendégházakkal.
Nem hittem volna, hogy végül Tamil Naduban is fogok olyan helyet találni, ahol azt érzem, hogy minden a helyén van. Ooty közepén van egy hatalmas piac, üti az összes eddigi piacot, külön tematikus sorok vannak, egy sikátornyi szabó, egy sikátornyi tojásárus, banánárus, papírboltok, műanyagboltok, zöldségesek, és a közepén egy körülkerített helyen beef market a muszlimoknak és a keresztényeknek, és a hinduk megtűrik. Mindenki kedvesen és nem tolakodóan akar eladni, és igen, az egyszerű emberek mesternek hívják a vevőt, az összes hentes kérdi, what do you want master. Éjszaka a levegő kristálytiszta, látszanak a csillagok és a telihold, és körben a hegyoldalakon a házak ablakai világítanak.
Mindennek ott és akkor és úgy van értelme, ami máshol fájó értelmetlenség, itt valahogy a helyére kerül, itt a helyén van a szemétből legelő tehén is, a kertek tövében a szegényes viskósor is és a műanyag gyerekjátékot áruló asszony is és még a kéregető fiatal lány is, nem tudnám megmondani mitől, hogyan kerül itt minden a helyére, de ez azon kevés indiai helyek egyike, ahol lehetne élni.

First class

Lefelé a kisvonaton meg már csak első osztályra volt hely, ötször annyiba kerül, mint a másodosztály, és a következő feature-ökkel bír: kék kárpittal bevont székek vannak, amin öreg angol nénik és bácsik ülnek, és van egy külön ember, akinek az a dolga, hogy az állomásokon teát hoz nekik.
Utána éjszaka sleeper classon Chennaiba.

Prepaid

Keralában kellett rájönnöm arra, hogy az összes nagyváros vonatállomása előtt van egy un. prepaid rickshaw booth, ez egy bódé, amiben ül egy rendőr, és előre kiszámolja az út árát, ez a legolcsóbb módja a riksázásnak. Chennaiban hajnalban ezt használtam, hogy a központi állomásról átjussak a 16 km-el odébb lévő buszpályaudvarra, 75 rúpia, és akkor most egy picit had örüljek magamnak, mert két hónappal ezelőtt, indiai tartózkodásom második napján, életem első riksázásakor pont ennyire alkudtam le ugyanezt az utat egy hiénával :)

Lapzarta utan

Nos, en egy masik urban legend-nek estem aldozatul, tortenetesen annak, hogy a szvasztikanak van egy "jo" (counterclockwise, dextro) es egy "gonosz" (clockwise, sinistro) valtozata. Es eppen ezert azt hittem, hogy nehany falusi ember tevedesbol festi fel a "forditott" szvasztikat az ajtaja fole. Most viszont utananaeztem, es a szvasztika iranya nem jelent semmit: http://en.wikipedia.org/wiki/Swastika