fimmtudagur, apríl 27, 2006
miðvikudagur, apríl 26, 2006
Május 5. 19:00 Marczibányi Téri Művelődési Központ, kamaraterem
Most, hogy már megszoktam, hogy hideg van, mindenki fehér, nagyon kevesen vannak az utcákon, csend van, nyugodt a forgalom, tiszták és rendezettek a házak és visszafogott a politikai kampány,
eljött az ideje, hogy kiválogassam a kétezer fotóból azt a kb. kétszázat, amit meg szeretnék mutatni Nektek.
Ennek ideje május 5. péntek 19:00 lesz, helye pedig a Marczibányi Téri Művelődési Központ kamaraterme, ami kb. tíz perc gyalog a Moszkva tértől.
Kedvcsinálónak itt van néhány új fotó.
A fotókon és az élménybeszámolón túl lesz majd kis bemutató a tamil moziból és a tamil zenéből is az erősebb idegzetűeknek.
Az infó szabadon terjeszthető, bárkit sok szeretettel.
eljött az ideje, hogy kiválogassam a kétezer fotóból azt a kb. kétszázat, amit meg szeretnék mutatni Nektek.
Ennek ideje május 5. péntek 19:00 lesz, helye pedig a Marczibányi Téri Művelődési Központ kamaraterme, ami kb. tíz perc gyalog a Moszkva tértől.
Kedvcsinálónak itt van néhány új fotó.
A fotókon és az élménybeszámolón túl lesz majd kis bemutató a tamil moziból és a tamil zenéből is az erősebb idegzetűeknek.
Az infó szabadon terjeszthető, bárkit sok szeretettel.
sunnudagur, apríl 09, 2006
Búcsú
Búcsú a buszoktól
Utolsó chennai utam során az expressz járat egyszer csak megáll egy kihalt buszmegállóban, még egy bokor sincs egy kilométeres körzetben, mindenki nézi, hogy ezt így hogy, és akkor leszáll a sofőr, komótosan odasétál a buszmegállóhoz, és a gyerekekkel és asszonyokkal tömött busz előtt kb. százötven kíváncsi szempár kereszttüzében előkapja a lompost. A kalauz csatlakozik hozzá, sőt egy öreg tata is kedvet kap, átverekszi magát a tömegen, de ő csak a busz mellé az árokba.
Búcsú a tamil mozitól
Viszek haza két filmet: egy Rajinigantosat meg egy Vijayosat.
Búcsú a nyelvtől
Beszélgetek az egyik szocmunkással, aki a cunamiban vezet poszttraumatikus csoportokat. Megkérdem, mégis milyen módszereket használ, felsorol néhányat, az utolsó a coconut method.
Az meg mi?
Megnézünk egy kiadványt, és hát bizony az a cognitive method.
Búcsú a paráktól
Az a srác, akivel az online házastárskeresést csináltuk, meghív egy teára a munkahelyén, Chennaiban dolgozik a kormányzat agrikulturális részlegében. Ennek köszönhetően betekintést nyerhetek az errefelé eléggé retteget államapparátusba, ez az épületkomplexum kb. úgy néz ki, mint a Csepel Művek, ezen belül képzeljünk el egy óriási pajtát, amiben az amerikai válaszfalas módszerrel többszáz ember dolgozik, mindenkinek az asztalán alatta mellette hatalmas papírkötegek, többezer mázsa papír látszólag teljesen rendszertelenül mindenfelé. Ha valóban küldött a konzulidióta az érkezésemről faxot, akkor jó érzéssel tölt el, hogy valahol, valamelyik hasonló irodában egy gigantikus papírhalom közepén ott a nevem, az idők végezetéig.
Búcsú Chennaitól
A tea után elkísér vásárolni, vagy sokkal inkább elvisz a motorján, így többes szám első személyből van lehetőségem megtapasztalni, milyen a chennai motoros szlalom buszok teherautók riksák motorok biciklik gyalogosok között, ahol pontosan egyszer lehet hibázni.
Búcsú a politikusoktól
Majdnem minden második nap erre jár most valami pártvezér kampányolni, négy órával előtte már üvölt felváltva a zene meg a hangulatfelelős, a legutóbb annyi ember gyűlt össze, hogy néhány százan ráfolytak az autópálya egyik sávjára is, és hajszál híjján szemtanúja voltam egy tömeges gázolásnak, amikor az egyik intelligens kamionos nem értette, miért fékez előtte a másik, és erős dudálás közepette kivágott oldalra, hogy megelőzze. Szerencsére fékje is volt a duda mellé.
Búcsú az ételektől
Majdnem mindent meg tudtam enni, de a sambar és a rasam mellé pont az utolsó napon sorakozott fel harmadiknak egy édesség: nagy pohár langyos-meleg sűrű cukros folyadék, amiben tészta- és zöldségcafatok úszkálnak, és a legnagyobb koncentrálás mellett sem lehet nem arra gondolni, hogy friss hányást kortyolgatsz.
Búcsú a családtól
Hiányozni fognak. Azért néhány apró dologban itthagytam az ujjlenyomatomat. Például, már a nők is az asztalhoz ülnek néha, sőt még a nagymama is. Meg abban is eléggé biztos vagyok, hogy ez a négy gyerek maga fogja megválasztani, kivel házasodik.
Búcsú a szervezettől
Ők is hiányozni fognak. Néhány apró dolog itt is történt, pl. a honlap, meg egy másfél millió rúpiás nyertes pályázat, meg egy komplett stratégiai terv a nullapontról, hogy csak a legfontosabbakat.
De a legbüszkébb arra vagyok, hogy ma a búcsúzásnál mindenki széken ült, körben.
Búcsú a blogtól
Az biztos, hogy az otthoni hétköznapjaimról nem fogok ide irkálni, de ha megint megyek valami érdekes helyre, vagy csinálok valami érdekeset, akkor talán újra.
Mindenkinek, aki olvasta, ezer köszönet.
Lesz majd képnézegetős délután, meg talán rakok még fel ide is néhány képet, ezért érdemes lesz néha-néha visszanézni.
Búcsú a falutól
A falusiak közül senki nem tudta, honnan jöttem, de ez érthető is egy olyan miliőben, ahol néhányan úgy tudják, Franciaország Amerikában van.
Az az ember, akitől három hónapja veszem a vizet, egyszerű lungis-atlétatrikós negyvenes falusi boltos, megkérdezte, hova valósi vagyok.
Mire én: Hungary.
Mire ő: Hungary? Budapest?
Utolsó chennai utam során az expressz járat egyszer csak megáll egy kihalt buszmegállóban, még egy bokor sincs egy kilométeres körzetben, mindenki nézi, hogy ezt így hogy, és akkor leszáll a sofőr, komótosan odasétál a buszmegállóhoz, és a gyerekekkel és asszonyokkal tömött busz előtt kb. százötven kíváncsi szempár kereszttüzében előkapja a lompost. A kalauz csatlakozik hozzá, sőt egy öreg tata is kedvet kap, átverekszi magát a tömegen, de ő csak a busz mellé az árokba.
Búcsú a tamil mozitól
Viszek haza két filmet: egy Rajinigantosat meg egy Vijayosat.
Búcsú a nyelvtől
Beszélgetek az egyik szocmunkással, aki a cunamiban vezet poszttraumatikus csoportokat. Megkérdem, mégis milyen módszereket használ, felsorol néhányat, az utolsó a coconut method.
Az meg mi?
Megnézünk egy kiadványt, és hát bizony az a cognitive method.
Búcsú a paráktól
Az a srác, akivel az online házastárskeresést csináltuk, meghív egy teára a munkahelyén, Chennaiban dolgozik a kormányzat agrikulturális részlegében. Ennek köszönhetően betekintést nyerhetek az errefelé eléggé retteget államapparátusba, ez az épületkomplexum kb. úgy néz ki, mint a Csepel Művek, ezen belül képzeljünk el egy óriási pajtát, amiben az amerikai válaszfalas módszerrel többszáz ember dolgozik, mindenkinek az asztalán alatta mellette hatalmas papírkötegek, többezer mázsa papír látszólag teljesen rendszertelenül mindenfelé. Ha valóban küldött a konzulidióta az érkezésemről faxot, akkor jó érzéssel tölt el, hogy valahol, valamelyik hasonló irodában egy gigantikus papírhalom közepén ott a nevem, az idők végezetéig.
Búcsú Chennaitól
A tea után elkísér vásárolni, vagy sokkal inkább elvisz a motorján, így többes szám első személyből van lehetőségem megtapasztalni, milyen a chennai motoros szlalom buszok teherautók riksák motorok biciklik gyalogosok között, ahol pontosan egyszer lehet hibázni.
Búcsú a politikusoktól
Majdnem minden második nap erre jár most valami pártvezér kampányolni, négy órával előtte már üvölt felváltva a zene meg a hangulatfelelős, a legutóbb annyi ember gyűlt össze, hogy néhány százan ráfolytak az autópálya egyik sávjára is, és hajszál híjján szemtanúja voltam egy tömeges gázolásnak, amikor az egyik intelligens kamionos nem értette, miért fékez előtte a másik, és erős dudálás közepette kivágott oldalra, hogy megelőzze. Szerencsére fékje is volt a duda mellé.
Búcsú az ételektől
Majdnem mindent meg tudtam enni, de a sambar és a rasam mellé pont az utolsó napon sorakozott fel harmadiknak egy édesség: nagy pohár langyos-meleg sűrű cukros folyadék, amiben tészta- és zöldségcafatok úszkálnak, és a legnagyobb koncentrálás mellett sem lehet nem arra gondolni, hogy friss hányást kortyolgatsz.
Búcsú a családtól
Hiányozni fognak. Azért néhány apró dologban itthagytam az ujjlenyomatomat. Például, már a nők is az asztalhoz ülnek néha, sőt még a nagymama is. Meg abban is eléggé biztos vagyok, hogy ez a négy gyerek maga fogja megválasztani, kivel házasodik.
Búcsú a szervezettől
Ők is hiányozni fognak. Néhány apró dolog itt is történt, pl. a honlap, meg egy másfél millió rúpiás nyertes pályázat, meg egy komplett stratégiai terv a nullapontról, hogy csak a legfontosabbakat.
De a legbüszkébb arra vagyok, hogy ma a búcsúzásnál mindenki széken ült, körben.
Búcsú a blogtól
Az biztos, hogy az otthoni hétköznapjaimról nem fogok ide irkálni, de ha megint megyek valami érdekes helyre, vagy csinálok valami érdekeset, akkor talán újra.
Mindenkinek, aki olvasta, ezer köszönet.
Lesz majd képnézegetős délután, meg talán rakok még fel ide is néhány képet, ezért érdemes lesz néha-néha visszanézni.
Búcsú a falutól
A falusiak közül senki nem tudta, honnan jöttem, de ez érthető is egy olyan miliőben, ahol néhányan úgy tudják, Franciaország Amerikában van.
Az az ember, akitől három hónapja veszem a vizet, egyszerű lungis-atlétatrikós negyvenes falusi boltos, megkérdezte, hova valósi vagyok.
Mire én: Hungary.
Mire ő: Hungary? Budapest?
laugardagur, apríl 01, 2006
Márc. 31.
Ígéretek
Megkezdődött a tamil választási kampány, itt nem pöcsölnek olyan hülyeségekkel, mint autópálya, adókulcs, euró, szociálpolitika, gazdasági program, kétkamarás parlament, az ígérgetés itt az igazán fontos dolgokról szól. Először a kormánypárt tette közzé három pontból álló programját:
1. ingyen telefon minden családnak,
2. ingyen bicikli minden iskolásnak és
3. a szegények összes adósságának eltörlése.
Az ellenzék vezetője másnap előállt a saját programjával:
1. ingyen gáz minden családnak,
2. ingyen színes tévé az összes nőnek és
3. két hold föld a szegényeknek,
valamint egy nappal később megfejelte mindezt egy negyedik programponttal is:
4. egy kiló rizs ára két rúpia lesz.
Az ellenzék áll most nyerésre. Negyven napos a kampány.
Választások
Mától egészen május 8-ig, a választások napjáig, negyven napon át tart a kampány, ebben az időben egy ügyvivő testület viszi a kormányzást, így a dalos pacsirta elnökasszonynak van ideje arra, hogy kampánybuszával körbejárja az országot.
Mindjárt az első napon délnek indult, így már ma este elhúzott az ablakunk előtt az autópályán, lobogók, fények, rendőrök, és egy hangfalból három órán át hangosan üvölt vagy valamelyik régi sláger, vagy egy félig agyamputált ember.
A szabály szerint este 10 óra után nem tarthat senki kampánybeszédet, ezzel együtt az első napot sikerült nem kicsit túltervezni, kilenc után pár perccel ment el az autó az ablakunk alatt, és még három városban kellett volna beszédet mondania.
Jövő héten szerdán jön az ellenzék, ő állítólag népszerűbb a faluban.
Nevek
Nincsen névlista, sem szabály, hogy ki hogyan nevezi el a gyermekét, és mivel mindenkinek egy neve van, csak a kreativitás (vagy annak hiánya) szab határt: van Clinton, Diana, Bush, Lenin, Coke, Pepsi és Maggi.
De a legszebb, hogy az ellenzék vezetőjének a fiát, aki Chennai jelöltje, Sztálinnak hívják.
Születésszabályozás
Szép fokozatosan egyre kevesebb gyereket propagál a kormányzat: régebben két gyerekről, mostanában egy gyerekről szólnak a plakátok, de már megjelentek az olyan hirdetések is, hogy „ha ti egymásnak olyanok vagytok mint a gyerekek, akkor minek akartok gyereket”. Három vagy több gyerekért egyébként bünti jár, a sterilizálásért meg ajándék.
Séró
Három hónapot nem lehet hajvágás nélkül lehúzni, voltam indiai fodrásznál, aki csak annyit kérdez, hogy short vagy medium, most olyan indiai hajam van, kókuszolajjal elviszpreszlis lenne, anélkül leginkább prodigys, röhögni ér de csak egyszer.
Gyúrás
Vannak konditermek, amiket Tysonnal és Schwrzeneggerrel hirdetnek, néha odateszik a tulaj fotóját is kontrasztnak. Kigyúrt indiánt nem igazán láttam, az egyik mozi szupersztár nagyon büszke a testére, és a gyerekek jóvoltából közel tízszer nézhettem eddig végig azt a jelenetet, amikor leveszi az ingét és izomshow van, ő leginkább Torgyán Józsefre hasonlít.
Nagymama kileste nagyvilág
A nagymama csaknem egész életét ebben a házban élte le, minden nap pontosan ugyanakkor ugyanazt csinálta, ezért ha valami másképp van, mint ahogyan megszokta, azt elsőre nem nagyon érti. Ilyenkor megáll, zavart-aggódó arccal néz egy percen keresztül, aztán megpróbál rájönni, hogy neki ezzel most mi a dolga. Engem nagyon lassan szokott meg, de ugyanúgy minden apróságot, pl. ha más ruha volt rajtam vagy ha másmilyen vizespalack volt nálam, mind rendre megbámulta.
A minap a macska felmászott a tévé tetejére, először az oligofrén kislány akarta elzavarni, de a macska tudta hogy hol a helye, felborzolta a szőrét és nem ment sehova. Aztán jött a nagymama, először egy percen át nézte, aztán felfogta, hogy ez bizony nem jó így, és eszébe jutott a megoldás: fogott egy üres műanyag palackot, és egy ótvar nagyot rábaszott az állatra.
Eve teasing
a neve annak a bűncselekménynek, amikor férfiak nőket taperolnak, keményen büntetik.
Nyelvi tisztogatók
Amíg Belgiumban a flamand-vallon határterületen az „o” betűk estek áldozatul a francia „Luxembourg” feliratban a holland nyelvi aktivisták hatékony tevékenységének, addig itt az autópálya mellett a háromnyelvű feliratokon valakik rendre lefestik a hindi sorokat, csak a tamilt és az angolt meghagyva.
Gyereknap
Megyek elkölteni a maradék pénzemet, most szóljon még gyorsan mindenki, aki akar innen valamit, egészen hétfő délig, utána késő lesz.Egy hét múlva megyek haza, egészen hihetetlen, hogy elszaladt az idő.
Megkezdődött a tamil választási kampány, itt nem pöcsölnek olyan hülyeségekkel, mint autópálya, adókulcs, euró, szociálpolitika, gazdasági program, kétkamarás parlament, az ígérgetés itt az igazán fontos dolgokról szól. Először a kormánypárt tette közzé három pontból álló programját:
1. ingyen telefon minden családnak,
2. ingyen bicikli minden iskolásnak és
3. a szegények összes adósságának eltörlése.
Az ellenzék vezetője másnap előállt a saját programjával:
1. ingyen gáz minden családnak,
2. ingyen színes tévé az összes nőnek és
3. két hold föld a szegényeknek,
valamint egy nappal később megfejelte mindezt egy negyedik programponttal is:
4. egy kiló rizs ára két rúpia lesz.
Az ellenzék áll most nyerésre. Negyven napos a kampány.
Választások
Mától egészen május 8-ig, a választások napjáig, negyven napon át tart a kampány, ebben az időben egy ügyvivő testület viszi a kormányzást, így a dalos pacsirta elnökasszonynak van ideje arra, hogy kampánybuszával körbejárja az országot.
Mindjárt az első napon délnek indult, így már ma este elhúzott az ablakunk előtt az autópályán, lobogók, fények, rendőrök, és egy hangfalból három órán át hangosan üvölt vagy valamelyik régi sláger, vagy egy félig agyamputált ember.
A szabály szerint este 10 óra után nem tarthat senki kampánybeszédet, ezzel együtt az első napot sikerült nem kicsit túltervezni, kilenc után pár perccel ment el az autó az ablakunk alatt, és még három városban kellett volna beszédet mondania.
Jövő héten szerdán jön az ellenzék, ő állítólag népszerűbb a faluban.
Nevek
Nincsen névlista, sem szabály, hogy ki hogyan nevezi el a gyermekét, és mivel mindenkinek egy neve van, csak a kreativitás (vagy annak hiánya) szab határt: van Clinton, Diana, Bush, Lenin, Coke, Pepsi és Maggi.
De a legszebb, hogy az ellenzék vezetőjének a fiát, aki Chennai jelöltje, Sztálinnak hívják.
Születésszabályozás
Szép fokozatosan egyre kevesebb gyereket propagál a kormányzat: régebben két gyerekről, mostanában egy gyerekről szólnak a plakátok, de már megjelentek az olyan hirdetések is, hogy „ha ti egymásnak olyanok vagytok mint a gyerekek, akkor minek akartok gyereket”. Három vagy több gyerekért egyébként bünti jár, a sterilizálásért meg ajándék.
Séró
Három hónapot nem lehet hajvágás nélkül lehúzni, voltam indiai fodrásznál, aki csak annyit kérdez, hogy short vagy medium, most olyan indiai hajam van, kókuszolajjal elviszpreszlis lenne, anélkül leginkább prodigys, röhögni ér de csak egyszer.
Gyúrás
Vannak konditermek, amiket Tysonnal és Schwrzeneggerrel hirdetnek, néha odateszik a tulaj fotóját is kontrasztnak. Kigyúrt indiánt nem igazán láttam, az egyik mozi szupersztár nagyon büszke a testére, és a gyerekek jóvoltából közel tízszer nézhettem eddig végig azt a jelenetet, amikor leveszi az ingét és izomshow van, ő leginkább Torgyán Józsefre hasonlít.
Nagymama kileste nagyvilág
A nagymama csaknem egész életét ebben a házban élte le, minden nap pontosan ugyanakkor ugyanazt csinálta, ezért ha valami másképp van, mint ahogyan megszokta, azt elsőre nem nagyon érti. Ilyenkor megáll, zavart-aggódó arccal néz egy percen keresztül, aztán megpróbál rájönni, hogy neki ezzel most mi a dolga. Engem nagyon lassan szokott meg, de ugyanúgy minden apróságot, pl. ha más ruha volt rajtam vagy ha másmilyen vizespalack volt nálam, mind rendre megbámulta.
A minap a macska felmászott a tévé tetejére, először az oligofrén kislány akarta elzavarni, de a macska tudta hogy hol a helye, felborzolta a szőrét és nem ment sehova. Aztán jött a nagymama, először egy percen át nézte, aztán felfogta, hogy ez bizony nem jó így, és eszébe jutott a megoldás: fogott egy üres műanyag palackot, és egy ótvar nagyot rábaszott az állatra.
Eve teasing
a neve annak a bűncselekménynek, amikor férfiak nőket taperolnak, keményen büntetik.
Nyelvi tisztogatók
Amíg Belgiumban a flamand-vallon határterületen az „o” betűk estek áldozatul a francia „Luxembourg” feliratban a holland nyelvi aktivisták hatékony tevékenységének, addig itt az autópálya mellett a háromnyelvű feliratokon valakik rendre lefestik a hindi sorokat, csak a tamilt és az angolt meghagyva.
Gyereknap
Megyek elkölteni a maradék pénzemet, most szóljon még gyorsan mindenki, aki akar innen valamit, egészen hétfő délig, utána késő lesz.Egy hét múlva megyek haza, egészen hihetetlen, hogy elszaladt az idő.
Ápr. 1.
Szuburbánus vonat
A chennai HÉV-en csak első és másod osztály van, a másodosztályon nincs helyjegy, de még a hölgyvagonok is annyira fullra tele vannak, hogy számos nő is kénytelen valamely testrészét kilógatva (szerencsétlenebbek belógatva) utazni. Az első osztályra a jegy pontosan tizenegyszer annyiba kerül, helyjegy itt sincs, viszont ezt az árat már csak néhány százan bírják megfizetni, így ott általában lehet állni.
Eastend Shopping Center
Van egy Saravana nevű iparmágnás, aki felvásárolt egy egész utcát Mambalamban (Chennai egy kerülete), és közel húsz bevásárlóközpontot épített bele, mindegyik épület hat-hét emelet magas, és csak egyfajta termékre specializálódik. Ruhát pl. 3 x 7 emeleten lehet kapni, de van egy önálló bolt az ékszereknek, két bolt a mindenféle alumínium bödönöknek (három emelet magasan csak alumínium edények, felette egyéb edények és konyhai eszközök), aztán van még egy épületnyi elektronika, papír és műanyag. Az árak alacsonyak, mert a termékeket raklapokon kínálják, az egész gigantikus, kaotikus és lepukkant, és dugig tele van emberrel.
AVM Studios
Ma sikerült bejutni a tamil muvi fellegvárába, hát asszem túl sokat vártam ettől a helytől, ez egy picike, tíz perc alatt körbejárható édibédi stúdió, ilyen szettekkel mint utca, templom, buszmegálló, gazdag ház, börtön, nem kicsit van szétkopva minden, de a filmekben élethűnek tűnik.
A chennai HÉV-en csak első és másod osztály van, a másodosztályon nincs helyjegy, de még a hölgyvagonok is annyira fullra tele vannak, hogy számos nő is kénytelen valamely testrészét kilógatva (szerencsétlenebbek belógatva) utazni. Az első osztályra a jegy pontosan tizenegyszer annyiba kerül, helyjegy itt sincs, viszont ezt az árat már csak néhány százan bírják megfizetni, így ott általában lehet állni.
Eastend Shopping Center
Van egy Saravana nevű iparmágnás, aki felvásárolt egy egész utcát Mambalamban (Chennai egy kerülete), és közel húsz bevásárlóközpontot épített bele, mindegyik épület hat-hét emelet magas, és csak egyfajta termékre specializálódik. Ruhát pl. 3 x 7 emeleten lehet kapni, de van egy önálló bolt az ékszereknek, két bolt a mindenféle alumínium bödönöknek (három emelet magasan csak alumínium edények, felette egyéb edények és konyhai eszközök), aztán van még egy épületnyi elektronika, papír és műanyag. Az árak alacsonyak, mert a termékeket raklapokon kínálják, az egész gigantikus, kaotikus és lepukkant, és dugig tele van emberrel.
AVM Studios
Ma sikerült bejutni a tamil muvi fellegvárába, hát asszem túl sokat vártam ettől a helytől, ez egy picike, tíz perc alatt körbejárható édibédi stúdió, ilyen szettekkel mint utca, templom, buszmegálló, gazdag ház, börtön, nem kicsit van szétkopva minden, de a filmekben élethűnek tűnik.
föstudagur, mars 31, 2006
Márc. 26-27. Zárt világok arca: Auroville
Egy turista itt mit tehet
Örül neki, hogy itt lehet
(Európa Kiadó)
Amikor először jártam itt (jan. 29.), elhatároztam: vissza fogok jönni és kiderítem, hogy ez valami újabb ezoterikus faszkodás, vagy komoly dolog. Két hónappal ezelőtt Pondicherryben részt vettem egy városnéző buszozáson, ahol a délelőtt folyamán kívülről láttuk a panelház magasságú arany golflabdát, a Matrimandirt, namost ilyet nem építenek bárkik bárhova, azt hittem, ha eltöltök itt két napot, többet fogok érteni ebből a helyből.
Két nap kevés. Auroville zárt közösség, legalább egy hetet kell itt lenni ahhoz, hogy valakit beengedjen. Ez nem csak az én alapélményem, most már tudom, miért írja a Lonely, hogy „casual visitors might find it a bit bewildering and unwelcoming”, el tudom képzelni, hogy a kevésbé gyakorlottak az első nap sikoltva menekülnek innen. Auroville kemény dió, és bármennyire is próbálkozom, az idő rövidsége miatt lezárult előttem is, mint egy sejt. Az összes ilyen ezoterikus-gyanús hülyeséget Márk barátommal szoktuk felfedezni, most egyedül vagyok egy egész város ellen, és úgy látszik, ez kevés, mint Matrimandirban a turista.
Ezért ami itt következik, az egy kívülálló (vagy pontosabban: kívül rekesztett) megfigyelése, minden eddiginél szubjektívebben. A szubjektivitás ellenpontozására az adatokban törekszem a maximális pontosságra, valamennyi alább olvasható szám hivatalos aurovillián kiadványokból származik.
Két napja még könyvet akartam írni ebből, mert gyönyörű példája annak, amikor egy ideológiai máz a gyakorlatban pont az ellenkezőjeként valósul meg. Aztán beértem nyolc oldallal, amivel három napig szenvedtem.
Auroville öntörvényű zárt világ, a kapukon túl a szabályok mások, ezeket a szabályokat nem mondja el senki, mindre rá kell jönni a túléléshez (akár szó szerint: pl. ivóvizet és ételt szerezni sem olyan egyszerű), izgalmas játék ez, minél több mindent megérteni és megfejteni. Amit sikerült, az itt van.
History (recall: jan. 29.)
Pondicherry egy Aurobindo nevű jógi székhelye volt, akihez csatlakozott egy francia hölgy is a húszas években, aki a szerény „The Mother” néven maradt fenn az utókor számára. Elég termékeny páros voltak, alapítottak egy ashramot, fejenként közel harminc kötetet publikáltak, és a hatvanas években Mother megalkotta Auroville-t, amit egy olyan városnak szánt, ahol az emberek politika, vallás, faji hovatartozás nélkül együtt élnek. 1968-ban az indiai miniszterelnök, valamint 124 ország képviselője vett részt a megnyitón, mindenki hozott otthonról egy kis földet, amit a mai napig a főtéren egy urnában őriznek.
Csalogató
Ha egy városban valami fura dolog zajlik, attól még nem fognak özönleni a turisták (ld. Istenfalva), ha van a közepén három tonna arany, azt még el lehet titkolni, vagy ki lehet írni a kapura, hogy tourists not allowed, és ez így tiszta. Auroville azonban korrektül promótálja magát, turistautakat szerveznek ide, jól szervezett visitor centerük van, többnyelvű honlap, liaison irodák vagy húsz országban, a városban vagy negyven guest house, fel vannak készülve a turisták tömeges dömpingjére. A turisták viszont nincsenek felkészülve.
Elzárva
Auroville-be nem jár busz, és messze van mindentől, ezért valaki vagy a saját járművén érkezik, vagy riksával / taxival, ami nem olcsó mulattság. Mondjuk, a nem-indián aurovillián nem is nagyon akarja elhagyni a várost, ugyanis ha kimegy Pondicherrybe, ott azonnal rácuppan harminc riksás hogy auto auto, hiába él itt már negyven éve, a város határain kívül ugyanolyan idegen marad, mint az, aki tegnap érkezett.
A városban minden szolgáltatás megtalálható, le lehet élni egy életet a határokon belül. Telefon és net kevés helyen van, de az igazi aurovillián nem akar már senkivel kommunikálni a külvilágból. Nem csoda, ha a közösség magába fordul és átalakul.
Kinyilatkoztatások
Nem lehetett könnyű Mothernek lenni, mert bármi kiszaladt a száján, azt leírták, majd később megcsinálták. Egy kiadványban megtaláltam Auroville eredeti vázlatát, namost az egy kör, amibe két vonal van húzva, nem tudom, valaha komolyan gondolta-e, hogy a lap szélére rajzolt skiccet várostervnek fogják nézni. Ugyanígy, bármikor bármit mondott, amiben benne volt az „Auroville” hangsor, azt valaki lejegyezte, évekkel később pedig szó szerint követendő szentírássá vált.
Városkép – tervek és valóság
Egyáltalán semmi város jellege nincsen ennek a helynek, olyan, mintha egy erdőben sétálnánk, még a központban is, el lehet jutni az egyik feléből a másikba úgy, hogy egy darab házat nem látni útközben, mert minden a fák között van. Nincsenek betonutak, csak különböző szélességű földutak, talán némi szándékoltság is van mögötte, hogy emlékeztessen a sivatagra, ami negyven éve volt itt.
Az emberek „community”-kben élnek, 90 közössége van ma a városnak, egyenként átlagosan 20 fővel. A közösségeknek vagy tamil, vagy gyanús angol nevük van, ilyenek mint Progress, Silence, Acceptance, Existence, Gratitude, Fraternity, Revelation, Transformation. A közösségek kerítések mögött, az erdő mélyén élnek, hívatlanul nem igazán lehet őket megközelíteni. A házak között vannak sárkunyhók (ebben mindig indián lakik) és egészen nagy, modern európai házak is (ebben nem).
A város a jövőbeli tervek szerint négy részre oszlik majd: residential, industrial, cultural, international, ebből napjainkban még nem sok valósult meg, inkább teljesen rendszertelenül, elszórtan alakultak ki a kisközösségek, sokan a tervezett városhatáron kívül telepedtek le. Külön nehezíti a városképet a környéken lévő öt-hat tamil falu, ezek közül többet a közösségek már körbenőttek. Önálló akciócsoport foglalkozik a falvak fejlesztésével, tényleg elég sokat tesznek értük, de a falvak többezer fős olcsó munkaerőt is jelentenek.
A tervek szerint koncentrikus köröket alakítanak ki: középen van a Matrimandir, ezt veszi körbe a Peace nevű kert, ezt övezi a City area, legkívül pedig egy széles green belt parkokkal és biofarmokkal. Ehelyett inkább a City area néz most ki úgy, mint a zöldövezet, a Green belt nagy részét pedig nem sikerült még megvenni.
A középületek elhelyezésében valamennyire törekedtek megtartani az eredeti koncepciót.
Matrimandir (recall: jan. 29.)
A Matrimandir névre keresztelt, kb. ötven méter átmérőjű hatalmas arany gömb a város lelke és központja, még mindig építik. Bemenni csak a helyieknek lehet, odabenn van egy központi meditációs csarnok, aminek a közepén van a világ legnagyobb lencséje (made by Zeiss), a tetőről elektromos tükrök a lencsére irányítják a napfényt, ami azt szétszórja a teremben. Nincs zene, képek, rítusok, vallás, mindenki csak ül és nézi a lencsét vagy amit akar, és akkor megy oda amikor akar. (Update: ez kurvára nem igaz. Mint ahogyan sokminden más, amit január 29-én a kiállítás alapján írtam le.)
Szirmok
A Matrimandirt 12 oldalépítmény, „szirom” veszi körül, mindegyikben egy-egy meditációs kamra, mindegyiket más-más tudatállapot alapján nevezett el a Mother: Sincerity, Humanity, Gratitude, Preservance, Aspiration, Receptivity, Progress, Courage, Goodness, Generosity, Equality, Peace. Nem szégyen, ha nem tetszik ebben semmi rendszert találni, de azért tessék észben tartani, hogy van a világon egy olyan hely, ahol ezt többmillió dollárból megépítették.
Középületek
A legfontosabb középületek és közintézmények Auroville-ben:
Solar Kitchen: menza.
Town Hall: adminisztratív központ.
Pour Tous: nagyker lerakat, heti hatszori házhozszállítással, ezért nincs Auroville-ben bolt.
Unity Pavilon: a nemzetközi szektor központi épülete, iroda és könyvtár egyben, itt gyűjtöttem be rengeteg adatot.
American, Indian, Tibetan Pavilon: az eddig megépült, nemzeti kultúrát bemutató pavilonok.
Home for me
A szálláscsinálóim szétszívott arcú ötvenes német házaspár, „Hello Adam, I’ve got a home for you” mondja Yoshi, amikor megérkezem.
Közlekedés és közvilágítás
A távolságok miatt gyalog nem lehet messzire jutni, a legtöbb aurovilliánnak motorja van, de elvétve akad bicikli és autó is. Az utak rendszere egészen kaotikus, különböző szélességű ösvények kusza halmaza, egészen gyakori, hogy két-három fut egymással párhuzamosan, majd keresztezik egymást, vagy az egyik 180 fokban visszafordul.
Semmilyen közvilágítás nincs, így éjszaka újholdkor erdőben teljesen esélytelen gyalog eljutni bárhova, stoppolni kell, ha jár arra bárki. Pl. fél óra után egy félrészeg indián motoros. (Aki viszont legalább jó szándékú és elvisz.)
Biciklikölcsönző
Felismerve ezt az első nap, a második napon szerettem volna egy biciklit kölcsönözni. A szálláscsinálóm szerint a Ganesh pékségben lehet, onnan a Visitor’s Centerbe küldenek, onnan egy közeli büféhez, onnan a Central Guest House-ba, ahol valóban lehet harminc éves biciklire emlékeztető tárgyakat kölcsönözni, jó lesz ez is. Csak az iroda bezár kora délután, visszahozhatom négy óra után is ha akarom, de akkor nem kapom vissza a háromszáz rúpia kauciót. Köszönöm szépen, csókolom.
Pénz
Az aurovilliánok egymás között készpénzforgalom nélkül bonyolítják az üzleteket: mindenkinek van egy számlája, amiről levonnak, ha vesz valamit vagy igénybe vesz egy szolgáltatást, és az összeget hozzáadják a másik aurovillián számlájához. A long term guest-ek érkezésükkor egy nagyobb összeget letétbe helyeznek, így ők is részt vesznek a rendszerben. Készpénzt a városban szinte sehol nem fogadnak el. Ez azt jelenti, hogy a Visitors’ Centeren kívül egy csésze kávét, vagy egy darab kiflit sem lehet venni sehol.
Étel ital
Éppen ezért, akár tetszik, akár nem, minden étkezésnél ki kell sétáljak a Visitors’ Centerhez, így egy picit gyakrabban járok erre, mint szeretnék (compare: éjszaka nincs közvilágítás, valahogyan vissza is kell jutni a városba a széléről). A menü egyszerre vonultat fel ételeket az indiai és az európai konyhából, utóbbi ötször annyiba kerül.
Vizet sehol nem lehet kapni, viszont különböző központi helyeken kissé eldugva csapokat helyeztek ki, csak ez sehova nincs kiírva. A csapokból dinamizált víz folyik, amit a legutóbbi japán kutatások szerint pozitív szavakkal energizáltak. (Azt sehol nem írják ki, hogy mik voltak ezek a szavak, de valószínűsíthető, hogy a „fosás” nem volt közöttük, az addicionális ajándék.)
Guards ’n’ passes
„No army, no police, they are replaced by a battalion of guards consisting of athletes and gymnast” mondta a Mother, de amíg az atléták és a gimnasztok megérkeznek, a környező falvakból szerződtettek néhány parasztot, akiket kék egyenruhával és hosszú botokkal láttak el, és megtanították őket a 200 leggyakoribb angol szóra, így aztán mégiscsak egészen polisznak néznek ki. Mindenkit, aki gyalog közlekedik, a guardok rendre megállítanak, hogy mutassa fel a passzát, a passzok hierarchiáját nem mindig ismerik, egyszer az egyik a guest pass helyett (több napra szól) vissza akar küldeni egy visitor passért (egy sétára szól), nekem kell neki elmagyarázni a rendszert, másfél nap után.
Populáció
A hivatalos statisztikák szerint 2003-ban Auroville-nek 1820 polgára volt. A tervek szerint erre az időre már 6000 felett kellett volna lennie a lakosságnak, ám a betelepítés mégsem halad olyan gyorsan, talán a feltételeket (ld. később) kicsit emberközelibbé kellene tenni.
Az 1820-ból 724-en indiánok, a fennmaradó 1096 foreigner, kiemelten vezetnek a franciák (283) és a németek (235), akiket egy hatalmas ugrás után követnek az olaszok (92), a hollandok (85), az amerikaiak (65) és a brittek (50). Mindenki más a futottak még kategória, kétszámjegyű lakosságot bírt lerakni az asztalra a svájci (42), orosz (37), spanyol (32), kanadai (26), koreai (24), belga (18), ukrán (18), izraeli (14), ausztrál (12) és svéd (11) közösség, aztán 8 argentin, 7 osztrák, 5 tibeti,
és igen, hátulról a negyedik helyen jövünk mi 4 fővel (ebből kettő elköltözött azóta Londonba, ld. később), megosztva a sri lankaiakkal,
megelőzve a 3 japánt, 2-2-2 brazilt, dánt, etiópot, lettet, litvánt és új-zélandit. A sort a szerencsétlen szinglik zárják: szegény algír, fehérorosz, bulgár, kolumbiai, finn, kazak, mexikói, nepáli és dél-afrikai cimbikék csak a kutyával tudnak az anyanyelvükön beszélni.
Nem nehéz észrevenni, hogy negyven évvel az alapítás után a lakosság közel sem képezi le arányosan a föld lakosságát, és a 143 nemzetből bizony többen időközben hazamentek.
Demográfia
Ha a hivatalos adatok helyett az utca emberét nézzük, még durvább az arány. Indiai, sőt európai viszonylatban is nagyon kevesen vannak az utakon. A szembejövők háromnegyede indián, de talán ez betudható annak, hogy sokan a környező falvakból átjárnak dolgozni. A maradék egynegyed fehér jelentős része a hatvanas éveibe lépő kiöregedett hippi, aztán van még néhány lelkes fiatal is, a standard elszállt fejű gimnazisták, közöttük többen gandzsát szívnak.
Negyven éve épül a város, negyven év alatt ezernyolcszáz fős populációt sikerült összehozni. A cél az, hogy 2025-re ötvenezren legyenek. Hajrá.
Ez azért lesz nehéz, mert nincs olyan idióta aki be akar települni, és kevés a fehér gyerek. Amíg 2000-ben a lakosság 25 %-a volt 18 év alatti, addig 2003-ra már csak 20 %, napjainkban ez még alacsonyabb lehet.
A biológia bizony elég egyszerű szabályok szerint működik. Úgy tűnik, az aurovillián indiánok ezt sokkal jobban tudják. Az ő gyerekeiké Auroville.
Férfi nő
2003-as adatok szerint 759 férfire jut 650 nő, ami azt jelenti, hogy 109-en vagy recskáznak, vagy már megvilágosodtak.
Fekete fehér
Auroville-ben nincs kasztrendszer. Persze valahogyan egyetlen fehér embert sem látni, amint utcát söpör, rőzsét hord, kecskéket terelget, taxit vezet, téglákat cipel, ételt szolgál fel, vagy motorokra vigyáz. Néhány PR képen fel lehet fedezni két-három elbaszott holland bölcsészt, amint káposztát kapál egy biofarmon.
Magyarok
Nehéz kideríteni, hogy hol lakik a négy magyar, mert az aurovilliánok nagy részének a származásra vonatkozó kérdés olyan sértés, mintha azt kérdezném, szűz-e még. A Marika Guest House tulajdonosa sajnos olasz; a szálláscsinálóim emlékeznek Lászlóra és Évára, akik Solitude-ban laknak, namost Solitude a nevéhez híven kinn van a pusztában a halál faszán, ott megtudom, hogy László és Éva két éve Londonba költöztek (valóban kicsit izgalmasabb hely).
Hogyan lehetsz aurovillián?
Ha valakinek kedve támadna csatlakozni, akkor jobb, ha az elején tudja, hogy a teljes vagyonát és önálló identitását el fogja veszíteni a folyamatban. Első lépésként meg kell arról győződnie, hogy valóban ezt akarja, ehhez itt kell élni saccperkábé minimum egy hónapot saját költségen, találkozni kell az Entry Grouppal és őket is meg kell győzni. Az EG kiállít egy ajánlólevelet, ezzel haza kell menni, kikérni az Entry Visa-t, lehetőleg pénzzé tenni összes vagyonunkat, és visszatértünk után ráléphetünk az aurovilliánná válás rögös útjára.
Először három hónapot húzzunk le long term guest-ként saját költségünkön (szállás, kaja, napi hozzájárulás), akkor Newcomerré válhatunk, ami két éves próbaidő, ezalatt saját költségen vegyünk földet, építsünk házat, bútorozzuk be, eközben írjunk alá egy papírt, hogy mindez Auroville tulajdona, beleértve összes vagyonunkkal együtt, és a jövőben semmilyen követeléssel nem élünk. El kell kezdeni dolgozni, aktív részesévé válni a társadalomnak, és a két év végén, ha az időközi sorozatos interjúk és megfigyelések során arra alkalmasnak találtatunk, megkapjuk az aurovillián polgárságot. A tagjairól viszont a közösség életük végéig gondoskodik.
Hogyan látogathatod meg a Matrimandirt?
Nos, ehhez minimum négy napra, és kis jóindulatra lesz szükség. Négy lépcsős a folyamat:
1. Gyere el, mint turista, nézd meg a kiállítást, szerezz egy „visitor pass”-t nézd meg a Matrimandirt kívülről, menj haza.
2. Gyere el, mint guest, szerezz szállást, ott adnak egy „guest pass”-t (ha nem adnak, el kell menni érte a városházára), azzal be lehet menni a Matrimandir kertbe, első nap le lehet ülni a Banyan tree alá. Külön őrt raknak a bányafa mellé, aki percig sem veszi le a szemét a turistáról.
3. Következő nap reggel 9-10 között gyere vissza, vegyél részt egy rövid személyes elbeszélgetésen, aminek a végén kapsz egy „petal passt”, ezzel este 5-6 között be lehet menni az egyik sziromba.
4. Harmadnap reggel 9-10 között gyere vissza újra, újabb elbeszélgetés, azok akik legalább egy hetet itt vannak, dolgoznak, fizetik a hozzájárulást, valamint a mentalitásuk is megfelelő, kaphatnak „chamber pass”-t, amivel be lehet menni a golyóba, este 5-6 között.
Idő (és motiváció) hiányában én csak a sziromig jutottam.
Auroville belongs to nobody in particular
Auroville belongs to humanity as a whole. Ez az első pontja a Mother által kinyilatkoztatott Auroville Charter-nek.
Amíg a finanszírozási oldalt nézzük, ez érvényesül is: bárkinek joga van hozzájárulni a város fejlesztéséhez, és elég hosszú is a lista, az ENSZ-től kezdve számos ország kormányán és magánalapítványain át a legkülönfélébb indiai állami és magánforrásokig. (Auroville vezetősége mindent megtesz, hogy korábbi karrierjük kapcsolatrendszerét a város érdekében mozgósítsa.)
Úgy látszik azonban, hogy a Matrimandir mégsem mindenkié. Amikor idejön a mindenki, hogy megnézze, akkor el van küldve, ki van utálva, ki van oktatva, hogy nem szeretjük, ha turisták ide bemennek, mert ez egy olyan hely, ahol az emberek koncentrálnak, és a belső békét keresik. (A turista az nem koncentrál, a turista az nem keres semmit, a turista az az orrát túrja, fagyit eszik és fényképez.) A Matrimandir azé az 1820 emberé, aki itt lakik, azok viszont nem jönnek ide, két nap alatt az őrökön és a személyzeten kívül egy darab aurovilliánt nem láttam a kert környékén, persze lehet, hogy van valami titkos föld alatti alagút.
De akkor mi a fasznak építjük ezt a kurva nagy aranygolyót az emberiség pénzén, ha az emberiség nem mehet be? (Mondjuk én pont nem szólhatok egy szót sem, de bátorítanék minden belgát, kanadait, dánt, franciát, németet, japánt, hollandot, új zélandit, spanyolt, svájcit, angolt, amerikait és indiait, hogy nyugodtan emelje fel a hangját, amikor leturistázzák, mert ezt a drága játékot az ő adójukból is építik.)
Van az Auroville Charter első pontjának egy harmadik mondata is. But to live in Auroville one must be a willing servitor of the Divine Consciousness. Na ez az, és ki más dönti el, hogy valaki eléggé willing servitor-e, mint maguk az aurovilliánok, igen, ők mindannyian fel vannak ruházva azzal a képességgel, hogy belenéznek a másik szemébe, és megmondják, hogy az willing servitor, vagy turista.
Ez a bajom Auroville-el.
Katarzis
Két nap után végre bejutok a Matrimandir egyik szirmában a meditációs kamrába. Ez az Equality szirom (Equality, hihihi…), itt a Mother útmutatásai szerint az aurovilliánnak az egyenlőségen kellene meditálnia. Azért kellene, mert egyetlen aurovillián sincs itt, csupa hozzám hasonló outsiderrel vagyok együtt, akiken szintén kegyet gyakoroltak, hogy bejöhettek ide. A kamra előtt fehér zoknit kell a lábunkra húzni. Belépünk egy lilára festett, kb. tíz méter átmérőjű gömbbe, aminek a közepén egy üveg emelvény van, az emelvényen párnák, az emelvénnyel szemközt a gömb falán egy nonfiguratív jel világít, ezt nézegetve kellene az egyenlőség érzésének felébrednie.
Nagy kár, hogy az aurovilliánok nem járnak ide gyakrabban, mert egészen sokmindenre rá lehet itt jönni. Néhány perc után súlyos felismerésre jutottam, megértettem, mit jelent személy szerint nekem Auroville.
Pontosan ezt, ahol most vagyok. Emberek ülnek egy hermetikusan zárt, egyszínű, üres gömbben, ahova nehéz bejutni és ami kurva sok pénzbe került, és az arcukon misztikus áhítattal a távolba tekintenek, várakozva néznek a lilás ködben egy távoli, zavaros, homályos, körvonalazatlan baszás felé.
Bocs srácok, én turista vagyok.
Szevasztok.
Elhagyom a várost
Auroville-ből kijutni még nehezebb, mint bejutni. Két taxitársaság van, mindkettőnél a diszpécser közli, sajnos egy darab üres autó sincs, próbálkozzak fél nyolc után (akkor lekésem a buszomat). Elindulok a Visitors’ Centre felé, hátha van ott egy kóbor riksás, de még egy nyomorult hiéna sem jön ide magától, pedig most simán legombolhatna rólam dupla árat is. A parkolóban egyetlen taxi, benne alszik egy sofőr, aki nem reagál az ébresztgetésre, egyszer csak megjelenik egy négytagú gazdag északi család, papa mama gyerekek, van velük egy tamil idegenvezető is, nálam sokkal agresszívebb módszerekkel felébresztik a sofőrt, a gyerekek már szállnak is be, és a tamil megkérdi, mit akarok. Udvariasan közlöm, hogy a picsába elmenni innen, mire felajánlják, hogy elvisznek: ez itt ugyanis nem egy publik taxi, hanem az északi család vette meg a tamil tolmáccsal együtt kilóra, hogy a nyári kiruccanásuk alatt fuvarozza őket.
A sofőr pechjére az asszony kiszagolja, hogy ivott (nem nehéz), és utasítja az urát, hogy tegyen rendet, aki utasítja a tamilt, aki utasítja a sofőrt, négy felnőtt és egy percen belül le lehet venni a sorrendet, hiába, már a parkolóban vagyunk, és ők nem jöttek be velünk meditálni a lila kamrába az egyenlőségen. Szegény sofőr csókát megfenyegetik, hogy nem fizetnek neki, ráadásul beperelik, elveszik a jogsiját és börtönbe záratják, elhangzik a „Madam iz polisz” mondat, de jó helyre kerültem. De bármi is történik, hálás vagyok nekik és örülök hogy elvisznek, mert így nem kell itt éjszakáznom.
Fél óra múlva a szokásos zajos, koszos tamil buszpályaudvar hatalmas tömeggel. Otthon vagyok.
Örül neki, hogy itt lehet
(Európa Kiadó)
Amikor először jártam itt (jan. 29.), elhatároztam: vissza fogok jönni és kiderítem, hogy ez valami újabb ezoterikus faszkodás, vagy komoly dolog. Két hónappal ezelőtt Pondicherryben részt vettem egy városnéző buszozáson, ahol a délelőtt folyamán kívülről láttuk a panelház magasságú arany golflabdát, a Matrimandirt, namost ilyet nem építenek bárkik bárhova, azt hittem, ha eltöltök itt két napot, többet fogok érteni ebből a helyből.
Két nap kevés. Auroville zárt közösség, legalább egy hetet kell itt lenni ahhoz, hogy valakit beengedjen. Ez nem csak az én alapélményem, most már tudom, miért írja a Lonely, hogy „casual visitors might find it a bit bewildering and unwelcoming”, el tudom képzelni, hogy a kevésbé gyakorlottak az első nap sikoltva menekülnek innen. Auroville kemény dió, és bármennyire is próbálkozom, az idő rövidsége miatt lezárult előttem is, mint egy sejt. Az összes ilyen ezoterikus-gyanús hülyeséget Márk barátommal szoktuk felfedezni, most egyedül vagyok egy egész város ellen, és úgy látszik, ez kevés, mint Matrimandirban a turista.
Ezért ami itt következik, az egy kívülálló (vagy pontosabban: kívül rekesztett) megfigyelése, minden eddiginél szubjektívebben. A szubjektivitás ellenpontozására az adatokban törekszem a maximális pontosságra, valamennyi alább olvasható szám hivatalos aurovillián kiadványokból származik.
Két napja még könyvet akartam írni ebből, mert gyönyörű példája annak, amikor egy ideológiai máz a gyakorlatban pont az ellenkezőjeként valósul meg. Aztán beértem nyolc oldallal, amivel három napig szenvedtem.
Auroville öntörvényű zárt világ, a kapukon túl a szabályok mások, ezeket a szabályokat nem mondja el senki, mindre rá kell jönni a túléléshez (akár szó szerint: pl. ivóvizet és ételt szerezni sem olyan egyszerű), izgalmas játék ez, minél több mindent megérteni és megfejteni. Amit sikerült, az itt van.
History (recall: jan. 29.)
Pondicherry egy Aurobindo nevű jógi székhelye volt, akihez csatlakozott egy francia hölgy is a húszas években, aki a szerény „The Mother” néven maradt fenn az utókor számára. Elég termékeny páros voltak, alapítottak egy ashramot, fejenként közel harminc kötetet publikáltak, és a hatvanas években Mother megalkotta Auroville-t, amit egy olyan városnak szánt, ahol az emberek politika, vallás, faji hovatartozás nélkül együtt élnek. 1968-ban az indiai miniszterelnök, valamint 124 ország képviselője vett részt a megnyitón, mindenki hozott otthonról egy kis földet, amit a mai napig a főtéren egy urnában őriznek.
Csalogató
Ha egy városban valami fura dolog zajlik, attól még nem fognak özönleni a turisták (ld. Istenfalva), ha van a közepén három tonna arany, azt még el lehet titkolni, vagy ki lehet írni a kapura, hogy tourists not allowed, és ez így tiszta. Auroville azonban korrektül promótálja magát, turistautakat szerveznek ide, jól szervezett visitor centerük van, többnyelvű honlap, liaison irodák vagy húsz országban, a városban vagy negyven guest house, fel vannak készülve a turisták tömeges dömpingjére. A turisták viszont nincsenek felkészülve.
Elzárva
Auroville-be nem jár busz, és messze van mindentől, ezért valaki vagy a saját járművén érkezik, vagy riksával / taxival, ami nem olcsó mulattság. Mondjuk, a nem-indián aurovillián nem is nagyon akarja elhagyni a várost, ugyanis ha kimegy Pondicherrybe, ott azonnal rácuppan harminc riksás hogy auto auto, hiába él itt már negyven éve, a város határain kívül ugyanolyan idegen marad, mint az, aki tegnap érkezett.
A városban minden szolgáltatás megtalálható, le lehet élni egy életet a határokon belül. Telefon és net kevés helyen van, de az igazi aurovillián nem akar már senkivel kommunikálni a külvilágból. Nem csoda, ha a közösség magába fordul és átalakul.
Kinyilatkoztatások
Nem lehetett könnyű Mothernek lenni, mert bármi kiszaladt a száján, azt leírták, majd később megcsinálták. Egy kiadványban megtaláltam Auroville eredeti vázlatát, namost az egy kör, amibe két vonal van húzva, nem tudom, valaha komolyan gondolta-e, hogy a lap szélére rajzolt skiccet várostervnek fogják nézni. Ugyanígy, bármikor bármit mondott, amiben benne volt az „Auroville” hangsor, azt valaki lejegyezte, évekkel később pedig szó szerint követendő szentírássá vált.
Városkép – tervek és valóság
Egyáltalán semmi város jellege nincsen ennek a helynek, olyan, mintha egy erdőben sétálnánk, még a központban is, el lehet jutni az egyik feléből a másikba úgy, hogy egy darab házat nem látni útközben, mert minden a fák között van. Nincsenek betonutak, csak különböző szélességű földutak, talán némi szándékoltság is van mögötte, hogy emlékeztessen a sivatagra, ami negyven éve volt itt.
Az emberek „community”-kben élnek, 90 közössége van ma a városnak, egyenként átlagosan 20 fővel. A közösségeknek vagy tamil, vagy gyanús angol nevük van, ilyenek mint Progress, Silence, Acceptance, Existence, Gratitude, Fraternity, Revelation, Transformation. A közösségek kerítések mögött, az erdő mélyén élnek, hívatlanul nem igazán lehet őket megközelíteni. A házak között vannak sárkunyhók (ebben mindig indián lakik) és egészen nagy, modern európai házak is (ebben nem).
A város a jövőbeli tervek szerint négy részre oszlik majd: residential, industrial, cultural, international, ebből napjainkban még nem sok valósult meg, inkább teljesen rendszertelenül, elszórtan alakultak ki a kisközösségek, sokan a tervezett városhatáron kívül telepedtek le. Külön nehezíti a városképet a környéken lévő öt-hat tamil falu, ezek közül többet a közösségek már körbenőttek. Önálló akciócsoport foglalkozik a falvak fejlesztésével, tényleg elég sokat tesznek értük, de a falvak többezer fős olcsó munkaerőt is jelentenek.
A tervek szerint koncentrikus köröket alakítanak ki: középen van a Matrimandir, ezt veszi körbe a Peace nevű kert, ezt övezi a City area, legkívül pedig egy széles green belt parkokkal és biofarmokkal. Ehelyett inkább a City area néz most ki úgy, mint a zöldövezet, a Green belt nagy részét pedig nem sikerült még megvenni.
A középületek elhelyezésében valamennyire törekedtek megtartani az eredeti koncepciót.
Matrimandir (recall: jan. 29.)
A Matrimandir névre keresztelt, kb. ötven méter átmérőjű hatalmas arany gömb a város lelke és központja, még mindig építik. Bemenni csak a helyieknek lehet, odabenn van egy központi meditációs csarnok, aminek a közepén van a világ legnagyobb lencséje (made by Zeiss), a tetőről elektromos tükrök a lencsére irányítják a napfényt, ami azt szétszórja a teremben. Nincs zene, képek, rítusok, vallás, mindenki csak ül és nézi a lencsét vagy amit akar, és akkor megy oda amikor akar. (Update: ez kurvára nem igaz. Mint ahogyan sokminden más, amit január 29-én a kiállítás alapján írtam le.)
Szirmok
A Matrimandirt 12 oldalépítmény, „szirom” veszi körül, mindegyikben egy-egy meditációs kamra, mindegyiket más-más tudatállapot alapján nevezett el a Mother: Sincerity, Humanity, Gratitude, Preservance, Aspiration, Receptivity, Progress, Courage, Goodness, Generosity, Equality, Peace. Nem szégyen, ha nem tetszik ebben semmi rendszert találni, de azért tessék észben tartani, hogy van a világon egy olyan hely, ahol ezt többmillió dollárból megépítették.
Középületek
A legfontosabb középületek és közintézmények Auroville-ben:
Solar Kitchen: menza.
Town Hall: adminisztratív központ.
Pour Tous: nagyker lerakat, heti hatszori házhozszállítással, ezért nincs Auroville-ben bolt.
Unity Pavilon: a nemzetközi szektor központi épülete, iroda és könyvtár egyben, itt gyűjtöttem be rengeteg adatot.
American, Indian, Tibetan Pavilon: az eddig megépült, nemzeti kultúrát bemutató pavilonok.
Home for me
A szálláscsinálóim szétszívott arcú ötvenes német házaspár, „Hello Adam, I’ve got a home for you” mondja Yoshi, amikor megérkezem.
Közlekedés és közvilágítás
A távolságok miatt gyalog nem lehet messzire jutni, a legtöbb aurovilliánnak motorja van, de elvétve akad bicikli és autó is. Az utak rendszere egészen kaotikus, különböző szélességű ösvények kusza halmaza, egészen gyakori, hogy két-három fut egymással párhuzamosan, majd keresztezik egymást, vagy az egyik 180 fokban visszafordul.
Semmilyen közvilágítás nincs, így éjszaka újholdkor erdőben teljesen esélytelen gyalog eljutni bárhova, stoppolni kell, ha jár arra bárki. Pl. fél óra után egy félrészeg indián motoros. (Aki viszont legalább jó szándékú és elvisz.)
Biciklikölcsönző
Felismerve ezt az első nap, a második napon szerettem volna egy biciklit kölcsönözni. A szálláscsinálóm szerint a Ganesh pékségben lehet, onnan a Visitor’s Centerbe küldenek, onnan egy közeli büféhez, onnan a Central Guest House-ba, ahol valóban lehet harminc éves biciklire emlékeztető tárgyakat kölcsönözni, jó lesz ez is. Csak az iroda bezár kora délután, visszahozhatom négy óra után is ha akarom, de akkor nem kapom vissza a háromszáz rúpia kauciót. Köszönöm szépen, csókolom.
Pénz
Az aurovilliánok egymás között készpénzforgalom nélkül bonyolítják az üzleteket: mindenkinek van egy számlája, amiről levonnak, ha vesz valamit vagy igénybe vesz egy szolgáltatást, és az összeget hozzáadják a másik aurovillián számlájához. A long term guest-ek érkezésükkor egy nagyobb összeget letétbe helyeznek, így ők is részt vesznek a rendszerben. Készpénzt a városban szinte sehol nem fogadnak el. Ez azt jelenti, hogy a Visitors’ Centeren kívül egy csésze kávét, vagy egy darab kiflit sem lehet venni sehol.
Étel ital
Éppen ezért, akár tetszik, akár nem, minden étkezésnél ki kell sétáljak a Visitors’ Centerhez, így egy picit gyakrabban járok erre, mint szeretnék (compare: éjszaka nincs közvilágítás, valahogyan vissza is kell jutni a városba a széléről). A menü egyszerre vonultat fel ételeket az indiai és az európai konyhából, utóbbi ötször annyiba kerül.
Vizet sehol nem lehet kapni, viszont különböző központi helyeken kissé eldugva csapokat helyeztek ki, csak ez sehova nincs kiírva. A csapokból dinamizált víz folyik, amit a legutóbbi japán kutatások szerint pozitív szavakkal energizáltak. (Azt sehol nem írják ki, hogy mik voltak ezek a szavak, de valószínűsíthető, hogy a „fosás” nem volt közöttük, az addicionális ajándék.)
Guards ’n’ passes
„No army, no police, they are replaced by a battalion of guards consisting of athletes and gymnast” mondta a Mother, de amíg az atléták és a gimnasztok megérkeznek, a környező falvakból szerződtettek néhány parasztot, akiket kék egyenruhával és hosszú botokkal láttak el, és megtanították őket a 200 leggyakoribb angol szóra, így aztán mégiscsak egészen polisznak néznek ki. Mindenkit, aki gyalog közlekedik, a guardok rendre megállítanak, hogy mutassa fel a passzát, a passzok hierarchiáját nem mindig ismerik, egyszer az egyik a guest pass helyett (több napra szól) vissza akar küldeni egy visitor passért (egy sétára szól), nekem kell neki elmagyarázni a rendszert, másfél nap után.
Populáció
A hivatalos statisztikák szerint 2003-ban Auroville-nek 1820 polgára volt. A tervek szerint erre az időre már 6000 felett kellett volna lennie a lakosságnak, ám a betelepítés mégsem halad olyan gyorsan, talán a feltételeket (ld. később) kicsit emberközelibbé kellene tenni.
Az 1820-ból 724-en indiánok, a fennmaradó 1096 foreigner, kiemelten vezetnek a franciák (283) és a németek (235), akiket egy hatalmas ugrás után követnek az olaszok (92), a hollandok (85), az amerikaiak (65) és a brittek (50). Mindenki más a futottak még kategória, kétszámjegyű lakosságot bírt lerakni az asztalra a svájci (42), orosz (37), spanyol (32), kanadai (26), koreai (24), belga (18), ukrán (18), izraeli (14), ausztrál (12) és svéd (11) közösség, aztán 8 argentin, 7 osztrák, 5 tibeti,
és igen, hátulról a negyedik helyen jövünk mi 4 fővel (ebből kettő elköltözött azóta Londonba, ld. később), megosztva a sri lankaiakkal,
megelőzve a 3 japánt, 2-2-2 brazilt, dánt, etiópot, lettet, litvánt és új-zélandit. A sort a szerencsétlen szinglik zárják: szegény algír, fehérorosz, bulgár, kolumbiai, finn, kazak, mexikói, nepáli és dél-afrikai cimbikék csak a kutyával tudnak az anyanyelvükön beszélni.
Nem nehéz észrevenni, hogy negyven évvel az alapítás után a lakosság közel sem képezi le arányosan a föld lakosságát, és a 143 nemzetből bizony többen időközben hazamentek.
Demográfia
Ha a hivatalos adatok helyett az utca emberét nézzük, még durvább az arány. Indiai, sőt európai viszonylatban is nagyon kevesen vannak az utakon. A szembejövők háromnegyede indián, de talán ez betudható annak, hogy sokan a környező falvakból átjárnak dolgozni. A maradék egynegyed fehér jelentős része a hatvanas éveibe lépő kiöregedett hippi, aztán van még néhány lelkes fiatal is, a standard elszállt fejű gimnazisták, közöttük többen gandzsát szívnak.
Negyven éve épül a város, negyven év alatt ezernyolcszáz fős populációt sikerült összehozni. A cél az, hogy 2025-re ötvenezren legyenek. Hajrá.
Ez azért lesz nehéz, mert nincs olyan idióta aki be akar települni, és kevés a fehér gyerek. Amíg 2000-ben a lakosság 25 %-a volt 18 év alatti, addig 2003-ra már csak 20 %, napjainkban ez még alacsonyabb lehet.
A biológia bizony elég egyszerű szabályok szerint működik. Úgy tűnik, az aurovillián indiánok ezt sokkal jobban tudják. Az ő gyerekeiké Auroville.
Férfi nő
2003-as adatok szerint 759 férfire jut 650 nő, ami azt jelenti, hogy 109-en vagy recskáznak, vagy már megvilágosodtak.
Fekete fehér
Auroville-ben nincs kasztrendszer. Persze valahogyan egyetlen fehér embert sem látni, amint utcát söpör, rőzsét hord, kecskéket terelget, taxit vezet, téglákat cipel, ételt szolgál fel, vagy motorokra vigyáz. Néhány PR képen fel lehet fedezni két-három elbaszott holland bölcsészt, amint káposztát kapál egy biofarmon.
Magyarok
Nehéz kideríteni, hogy hol lakik a négy magyar, mert az aurovilliánok nagy részének a származásra vonatkozó kérdés olyan sértés, mintha azt kérdezném, szűz-e még. A Marika Guest House tulajdonosa sajnos olasz; a szálláscsinálóim emlékeznek Lászlóra és Évára, akik Solitude-ban laknak, namost Solitude a nevéhez híven kinn van a pusztában a halál faszán, ott megtudom, hogy László és Éva két éve Londonba költöztek (valóban kicsit izgalmasabb hely).
Hogyan lehetsz aurovillián?
Ha valakinek kedve támadna csatlakozni, akkor jobb, ha az elején tudja, hogy a teljes vagyonát és önálló identitását el fogja veszíteni a folyamatban. Első lépésként meg kell arról győződnie, hogy valóban ezt akarja, ehhez itt kell élni saccperkábé minimum egy hónapot saját költségen, találkozni kell az Entry Grouppal és őket is meg kell győzni. Az EG kiállít egy ajánlólevelet, ezzel haza kell menni, kikérni az Entry Visa-t, lehetőleg pénzzé tenni összes vagyonunkat, és visszatértünk után ráléphetünk az aurovilliánná válás rögös útjára.
Először három hónapot húzzunk le long term guest-ként saját költségünkön (szállás, kaja, napi hozzájárulás), akkor Newcomerré válhatunk, ami két éves próbaidő, ezalatt saját költségen vegyünk földet, építsünk házat, bútorozzuk be, eközben írjunk alá egy papírt, hogy mindez Auroville tulajdona, beleértve összes vagyonunkkal együtt, és a jövőben semmilyen követeléssel nem élünk. El kell kezdeni dolgozni, aktív részesévé válni a társadalomnak, és a két év végén, ha az időközi sorozatos interjúk és megfigyelések során arra alkalmasnak találtatunk, megkapjuk az aurovillián polgárságot. A tagjairól viszont a közösség életük végéig gondoskodik.
Hogyan látogathatod meg a Matrimandirt?
Nos, ehhez minimum négy napra, és kis jóindulatra lesz szükség. Négy lépcsős a folyamat:
1. Gyere el, mint turista, nézd meg a kiállítást, szerezz egy „visitor pass”-t nézd meg a Matrimandirt kívülről, menj haza.
2. Gyere el, mint guest, szerezz szállást, ott adnak egy „guest pass”-t (ha nem adnak, el kell menni érte a városházára), azzal be lehet menni a Matrimandir kertbe, első nap le lehet ülni a Banyan tree alá. Külön őrt raknak a bányafa mellé, aki percig sem veszi le a szemét a turistáról.
3. Következő nap reggel 9-10 között gyere vissza, vegyél részt egy rövid személyes elbeszélgetésen, aminek a végén kapsz egy „petal passt”, ezzel este 5-6 között be lehet menni az egyik sziromba.
4. Harmadnap reggel 9-10 között gyere vissza újra, újabb elbeszélgetés, azok akik legalább egy hetet itt vannak, dolgoznak, fizetik a hozzájárulást, valamint a mentalitásuk is megfelelő, kaphatnak „chamber pass”-t, amivel be lehet menni a golyóba, este 5-6 között.
Idő (és motiváció) hiányában én csak a sziromig jutottam.
Auroville belongs to nobody in particular
Auroville belongs to humanity as a whole. Ez az első pontja a Mother által kinyilatkoztatott Auroville Charter-nek.
Amíg a finanszírozási oldalt nézzük, ez érvényesül is: bárkinek joga van hozzájárulni a város fejlesztéséhez, és elég hosszú is a lista, az ENSZ-től kezdve számos ország kormányán és magánalapítványain át a legkülönfélébb indiai állami és magánforrásokig. (Auroville vezetősége mindent megtesz, hogy korábbi karrierjük kapcsolatrendszerét a város érdekében mozgósítsa.)
Úgy látszik azonban, hogy a Matrimandir mégsem mindenkié. Amikor idejön a mindenki, hogy megnézze, akkor el van küldve, ki van utálva, ki van oktatva, hogy nem szeretjük, ha turisták ide bemennek, mert ez egy olyan hely, ahol az emberek koncentrálnak, és a belső békét keresik. (A turista az nem koncentrál, a turista az nem keres semmit, a turista az az orrát túrja, fagyit eszik és fényképez.) A Matrimandir azé az 1820 emberé, aki itt lakik, azok viszont nem jönnek ide, két nap alatt az őrökön és a személyzeten kívül egy darab aurovilliánt nem láttam a kert környékén, persze lehet, hogy van valami titkos föld alatti alagút.
De akkor mi a fasznak építjük ezt a kurva nagy aranygolyót az emberiség pénzén, ha az emberiség nem mehet be? (Mondjuk én pont nem szólhatok egy szót sem, de bátorítanék minden belgát, kanadait, dánt, franciát, németet, japánt, hollandot, új zélandit, spanyolt, svájcit, angolt, amerikait és indiait, hogy nyugodtan emelje fel a hangját, amikor leturistázzák, mert ezt a drága játékot az ő adójukból is építik.)
Van az Auroville Charter első pontjának egy harmadik mondata is. But to live in Auroville one must be a willing servitor of the Divine Consciousness. Na ez az, és ki más dönti el, hogy valaki eléggé willing servitor-e, mint maguk az aurovilliánok, igen, ők mindannyian fel vannak ruházva azzal a képességgel, hogy belenéznek a másik szemébe, és megmondják, hogy az willing servitor, vagy turista.
Ez a bajom Auroville-el.
Katarzis
Két nap után végre bejutok a Matrimandir egyik szirmában a meditációs kamrába. Ez az Equality szirom (Equality, hihihi…), itt a Mother útmutatásai szerint az aurovilliánnak az egyenlőségen kellene meditálnia. Azért kellene, mert egyetlen aurovillián sincs itt, csupa hozzám hasonló outsiderrel vagyok együtt, akiken szintén kegyet gyakoroltak, hogy bejöhettek ide. A kamra előtt fehér zoknit kell a lábunkra húzni. Belépünk egy lilára festett, kb. tíz méter átmérőjű gömbbe, aminek a közepén egy üveg emelvény van, az emelvényen párnák, az emelvénnyel szemközt a gömb falán egy nonfiguratív jel világít, ezt nézegetve kellene az egyenlőség érzésének felébrednie.
Nagy kár, hogy az aurovilliánok nem járnak ide gyakrabban, mert egészen sokmindenre rá lehet itt jönni. Néhány perc után súlyos felismerésre jutottam, megértettem, mit jelent személy szerint nekem Auroville.
Pontosan ezt, ahol most vagyok. Emberek ülnek egy hermetikusan zárt, egyszínű, üres gömbben, ahova nehéz bejutni és ami kurva sok pénzbe került, és az arcukon misztikus áhítattal a távolba tekintenek, várakozva néznek a lilás ködben egy távoli, zavaros, homályos, körvonalazatlan baszás felé.
Bocs srácok, én turista vagyok.
Szevasztok.
Elhagyom a várost
Auroville-ből kijutni még nehezebb, mint bejutni. Két taxitársaság van, mindkettőnél a diszpécser közli, sajnos egy darab üres autó sincs, próbálkozzak fél nyolc után (akkor lekésem a buszomat). Elindulok a Visitors’ Centre felé, hátha van ott egy kóbor riksás, de még egy nyomorult hiéna sem jön ide magától, pedig most simán legombolhatna rólam dupla árat is. A parkolóban egyetlen taxi, benne alszik egy sofőr, aki nem reagál az ébresztgetésre, egyszer csak megjelenik egy négytagú gazdag északi család, papa mama gyerekek, van velük egy tamil idegenvezető is, nálam sokkal agresszívebb módszerekkel felébresztik a sofőrt, a gyerekek már szállnak is be, és a tamil megkérdi, mit akarok. Udvariasan közlöm, hogy a picsába elmenni innen, mire felajánlják, hogy elvisznek: ez itt ugyanis nem egy publik taxi, hanem az északi család vette meg a tamil tolmáccsal együtt kilóra, hogy a nyári kiruccanásuk alatt fuvarozza őket.
A sofőr pechjére az asszony kiszagolja, hogy ivott (nem nehéz), és utasítja az urát, hogy tegyen rendet, aki utasítja a tamilt, aki utasítja a sofőrt, négy felnőtt és egy percen belül le lehet venni a sorrendet, hiába, már a parkolóban vagyunk, és ők nem jöttek be velünk meditálni a lila kamrába az egyenlőségen. Szegény sofőr csókát megfenyegetik, hogy nem fizetnek neki, ráadásul beperelik, elveszik a jogsiját és börtönbe záratják, elhangzik a „Madam iz polisz” mondat, de jó helyre kerültem. De bármi is történik, hálás vagyok nekik és örülök hogy elvisznek, mert így nem kell itt éjszakáznom.
Fél óra múlva a szokásos zajos, koszos tamil buszpályaudvar hatalmas tömeggel. Otthon vagyok.
fimmtudagur, mars 23, 2006
Márc. 20. hétköznapok
Bharat matrimony
Az egyik nagyon jófej külsős segítőnk már 29 éves és még nem házas, ebben a korban itt már pánikolni szokás ilyenkor. Rábeszélem, hogy próbálja meg az internetes házasságközvetítést, amit több millió indiai használ, végülis mit veszíthet?
Akinek van egy kis szabad ideje, próbáljon kitölteni egy adatlapot a bharatmatrimony.com-on, és miközben megpróbál a többszáz kérdésre választ adni, adjon hálát az égnek, hogy mennyi mindent nem kell figyelembe vennie a párválasztás során.
Egy jó jelöltnél stimmelnie kell a vallásnak, földrajzi helynek és a rassznak (pl. urdunak lenni Keralában szopás), a kasztnak és helyenként az alkasztnak (habár illegális, legördülő menüvel többszáz lehetőségből választhatunk), a horoszkópnak, a magasságnak, a bőrszínnek, a foglalkozásnak, a havi keresetnek és az iskolázottságnak. Ezen felül a szülőknek is kölcsönös szimpátiával kell viseltetniük, és liberálisabb családoknál még a fiataloknak is van vétójoguk. Vannak speciális kizáró okok, pl. a különösen balszerencsés csillagzat alatt születettek (aminek a nevére nem emlékszem, de az űrlap külön rákérdez, és olyan harrypotteres neve van), ők csak egymással házasodhatnak, ebben az esetben nagyon ritkán áthágják még akár a kasztbeli egyezőség szabályát is.
Az űrlap arra is rákérdez, hogy ki a kitöltő: Self, parents, ciblings, friends vagy other.
Őrzővédő
Ma megjelent három fiatalember, akik a falu védelméért cserébe támogatást gyűjtenek a falusiaktól. Annyira jó érzés elvétve ilyen kulturális egyezőségekre lelni.
Vasárnap
Először töltöttem itt el egy vasárnapot, és így láthattam, hogy a hétvégék ugyanúgy telnek, mint a reggelek és az esték: a tévé körül. Két napon át azért ez unalmas, a gyerekek végtelenül unatkoznak, semmi mást nem lehet itt csinálni, mint fel-alá rohangálni, meg mindent leverni.
Szájon át
Az anyák a kezükből etetik a gyerekeket, a kezükkel összekeverik a rizst a rasammal vagy a sambarral, gombócokat formálnak, és azokat tömködik a kicsik szájába, néha a nagyokéba is, nem egyszer etetik így a tizenegyéves fiút. Nekünk ez gusztustalan, de van benne valami ősi.
Márc. 19. Látogatóban Istenfalván
Lord B.A., a volt vidéki tanító, akinek álmában megjelent Durga-Parvati és megszállta a lelkét, ezáltal élő istenné változtatva őt, mára a környék legmeghatározóbb és legjobban szervezett vallási gépezetét építette ki.
Ahol egykor kis falu volt, most jól szervezett város van, központjában a templommal, körülötte hatalmas kirakodóvásárral, saját vasútállomással és buszállomással, saját kórházzal, iskolákkal és egyetemekkel, saját rendőrséggel és saját hadsereggel, a belső kör számára fenntartott kőfallal-szögesdróttal körülvett kiterjedt modern épületkomplexummal. (Harminc évvel ezelőtt saját pénzverdével is, nyílván ezt is Durga utasítására. Csak az nem jött be, meg a Lord időközben rájött, hogy sokkal kifizetődőbb a mások által birtokolt hivatalosan vert pénzre utazni.)
Úgy tűnik az országnak ezen a vidékén Parvati-Durga-Devi-Uma-Amman mindent visz, a világot megteremtő Brahman még csak szobrot sem kap sehol, a világot fenntartó Vishnu a vékony elit rétegnek való, a pusztító-nemző-újrateremtő Síva már igazán népszerű, de felesége észak-Tamilland abszolút sztárja, ezért ha valaki itt vallásos alapon akar hatalmas sereget gyűjteni maga köré, az magától értetődő, hogy Amman-Durga által kell megszállva legyen.
És hát tiszteletben tartjuk mindenkinek a jogát ahhoz, hogy abban higgyen, amiben akar, meg ki tudja – lehet, hogy B.A. valóban Parvati, de azért mindenesetre ez az egész nagyon okosan végig van gondolva és igencsak hatékonyan meg van szervezve. A templomban akkora tömeg, ami mindent überel, pedig a déli templomkultúra csaknem legjavát láttam már, de sem Tiruvannamalai, sem Kanchepuram, sem Kanyakumari nem bírt ennyi embert felmutatni. A szokásos kordonnal terelik a népet, két óráig tart az elejétől a végéig a sor, és válogatott Parvati szobrokon túl több életnagyságú B.A. fotó, valamint egy életnagyságú aranyszobor mellett haladunk el, díszíti még a templomot rengeteg kisebb fotó (többek között kézfogós szobrok volt miniszterelnökökkel és filmsztárokkal) és több festmény, amin a Lord kerekesszéket ajándékoz az elesetteknek, vagy játékhelikoptert a gyerekeknek, a fején fénykörrel, a kezéből áradó fénysugarakkal. A fotók nem tudnak annyit hazudni, mint a festmények: bizony a Lord az évek során eléggé megpocakosodott már.
A fanatikusabb hívek a központi szentélyt körbehempergik, azaz a földön gurulnak a szentély körül, a templom nyugati oldalán pedig több százan ülnek sorba, ugyanis innen nyílik a rezidenciához a kapu, amit rengeteg fegyveres őriz – talán csak azt várják, hogy a Lord kilépjen, talán bebocsátásra várnak, ami egy-két percre tízezer rúpia (három kérdés fejenként, mint az ügyvédes viccben), a szemük karikás, ki tudja, hány napja ülnek már itt.
B.A.-s kegytárgyakat csak néhány hivatalos kereskedő árulhat rácsos ablakok mögül, amíg pl. Vishnus naptárat meg kulcstartót bárki árulhat, addig a Lord arcképével ellátott termékek árusítása központosítva van. (Naná, Vishnunak nincs belőle személyes profitja.) A templom melletti parkolóban saját rendőrök irányítják a forgalmat, a templomon kívül és belül jól szervezett tömegterelő és -monitorozó őrök, még a buszállomásra is jut egy walkie-talkie-s ember, aki a percenként befutó buszokra elosztja a népet.
A hívek hivatalos egyenruhája a piros, mindenki talpig pirosban van, ez azon túl, hogy nagyon hatásos, a templomon kívül könnyen felismerhetővé teszi a híveket, a templomon belül pedig a nem híveket (figyelnek rendesen, és utólag megtudtam, ha tamilul beszéltem volna, a szavaimra is figyeltek volna). A templom által működtetett rengeteg egyetemen is piros a kötelező egyenruha. A szervezet egyébként erőteljesen az oktatásra helyezi a hangsúlyt: szinte mindenféle felsőfokú képzést üzemeltetnek: saját orvosaik, mérnökeik, közgazdászaik, jogászaik, tanáraik képződnek, mára Tamil Nadu nagy részének felső vezetésében már jelen vannak, és a kerületek közül nem keveset közvetve vagy közvetlenül ők irányítanak.
Nem kevéssé rémisztő, ami itt zajlik, de az egyetlen megnyugtató dolog, hogy a Lord már hatvanhét éves, és több időre lenne még szüksége, mint amennyi adatott neki – két fia pedig már most marakodik a vagyonon, azt pedig már tudjuk a hasonló történetekből, hogy B.A. halála után egymás torkának esnek majd, elfeledkezve a világ jól szervezett elfoglalásáról.
föstudagur, mars 17, 2006
Márc. 13-14. Ooty
Éjszakai vonatozás
Kerala után az utolsó állomásom újra Tamil Naduban van.
Az éjszaka átszállós megoldást csak az igen sportos kollégáknak merjük ajánlani. Az első komoly akadály, hogy az éjszaka kellős közepén, hajnali kettőkor fel kell ismerni Coimbatore-t, az indiai vonatokon senki sem tudja pontosan, egy állomásra mikor fogunk megérkezni, a kalauz is csak plusz mínusz fél órával tudja bejósolni az időpontot. Az állomás neve angolul nincsen kiírva (tamilul sincs), kérdezni kell, ha találunk ébren valakit. Hibázni nem lehet, mert a következő két vonatjegy erre az átszállásra van felépítve, és éjszaka nem jár erre több vonat.
Második akadályként tartalmasan töltsünk el két és fél órát egy vidéki állomáson, hajnali kettőtől fél ötig, ezután kíséreljünk meg jegyet venni egy rövid, háromnegyed órás szakaszra, ahová nem lehetett előre jegyet foglalni, és ne lepődjünk meg, ha már csak a harmadosztályon van hely. Azért szerencsére most egészen kevesen vannak, csak a priccseken, a csomagtartókon, a földön, ill. néhány ember ölében ülnek és állnak, negyvenöt percig ki lehet bírni, pláne hogy még idejében sikerült leülni.
Kisvasút
Az éjszakai utazás után minden adva volt ahhoz, hogy Ootyval defaultból a faszom kilegyen, és mégsem – Ooty felkerült a tízes ranglistára, maga mögé utasítva Fort Cochint és a backwaterst is. Ooty fenn van a Nilgiri hegység legtetején, 2240 m magasan, és egy kisvasút visz fel oda, öt óra az út, három-négy tízperces pisi- és kávészünettel. Az indiánok nagyon élvezik a kisvasutazát, olyan a hangulat, mint egy osztálykiránduláson, énekelnek, tapsolnak, sikongatnak az alagútban. A látvány gyönyörű, először csak a hegyek, később egyre több falu a csúcshoz közeledve a fennsíkon.
Ooty
Ezt az egészet az angolok tették ide, a madrasi kormány nyári rezidenciája volt, ugyanis a klíma nyáron egészen kellemes, télen (azaz most) viszont meglepően hideg, kb. 10 fok lehet, nem vagyok erre felkészülve, ezért az első dolgom, hogy bevásárolok néhány meleg ruhát. Az angolok előtt néhány hegyi törzs volt itt (akik még most is itt vannak, mert a környező erdőkbe csak engedéllyel lehet bemenni), ezért majdnem minden településnek angol neve van: Lovedale, Runneymede, Coonoor, Wellington, Ketti, Ooty. Az épületek és a nyilvános kertek nagy része európai, bár az utóbbi évtizedekben átalakult a tájkép, a tamil kormányzat részéről megfigyelhető egyfajta elég agresszív eltamilosítási folyamat, de Ooty valahogyan mintha csak a jó dolgokat venné fel az indiai kultúrából.
Az emberek mentalitása: mintha Keralában lennénk, pedig már elég messze vagyunk onnan, és elég magasan is, de itt ez a hűvös légkör kitisztítja az emberek fejét. Nagyon bájosan néznek ki: a máshol herekötős tamilok itt bőrdzsekiben, pulóverben, kötött sapkában és sálban vannak.
Ooty a fennsíkon kisebb csúcsok között egy völgykatlanban van, a belvárosból körbe hegyeket látni, és házakat a hegyek oldalában, kicsit kijjebb sétálva és egy-egy dombra felmászva kertek és templomok tövéből lehet lenézni a városra. Van egy nagy tó is, körülötte vidámparkkal, lóversenypályával, lovardákkal és vendégházakkal.
Nem hittem volna, hogy végül Tamil Naduban is fogok olyan helyet találni, ahol azt érzem, hogy minden a helyén van. Ooty közepén van egy hatalmas piac, üti az összes eddigi piacot, külön tematikus sorok vannak, egy sikátornyi szabó, egy sikátornyi tojásárus, banánárus, papírboltok, műanyagboltok, zöldségesek, és a közepén egy körülkerített helyen beef market a muszlimoknak és a keresztényeknek, és a hinduk megtűrik. Mindenki kedvesen és nem tolakodóan akar eladni, és igen, az egyszerű emberek mesternek hívják a vevőt, az összes hentes kérdi, what do you want master. Éjszaka a levegő kristálytiszta, látszanak a csillagok és a telihold, és körben a hegyoldalakon a házak ablakai világítanak.
Mindennek ott és akkor és úgy van értelme, ami máshol fájó értelmetlenség, itt valahogy a helyére kerül, itt a helyén van a szemétből legelő tehén is, a kertek tövében a szegényes viskósor is és a műanyag gyerekjátékot áruló asszony is és még a kéregető fiatal lány is, nem tudnám megmondani mitől, hogyan kerül itt minden a helyére, de ez azon kevés indiai helyek egyike, ahol lehetne élni.
First class
Lefelé a kisvonaton meg már csak első osztályra volt hely, ötször annyiba kerül, mint a másodosztály, és a következő feature-ökkel bír: kék kárpittal bevont székek vannak, amin öreg angol nénik és bácsik ülnek, és van egy külön ember, akinek az a dolga, hogy az állomásokon teát hoz nekik.
Utána éjszaka sleeper classon Chennaiba.
Prepaid
Keralában kellett rájönnöm arra, hogy az összes nagyváros vonatállomása előtt van egy un. prepaid rickshaw booth, ez egy bódé, amiben ül egy rendőr, és előre kiszámolja az út árát, ez a legolcsóbb módja a riksázásnak. Chennaiban hajnalban ezt használtam, hogy a központi állomásról átjussak a 16 km-el odébb lévő buszpályaudvarra, 75 rúpia, és akkor most egy picit had örüljek magamnak, mert két hónappal ezelőtt, indiai tartózkodásom második napján, életem első riksázásakor pont ennyire alkudtam le ugyanezt az utat egy hiénával :)
Lapzarta utan
Nos, en egy masik urban legend-nek estem aldozatul, tortenetesen annak, hogy a szvasztikanak van egy "jo" (counterclockwise, dextro) es egy "gonosz" (clockwise, sinistro) valtozata. Es eppen ezert azt hittem, hogy nehany falusi ember tevedesbol festi fel a "forditott" szvasztikat az ajtaja fole. Most viszont utananaeztem, es a szvasztika iranya nem jelent semmit: http://en.wikipedia.org/wiki/Swastika
Kerala után az utolsó állomásom újra Tamil Naduban van.
Az éjszaka átszállós megoldást csak az igen sportos kollégáknak merjük ajánlani. Az első komoly akadály, hogy az éjszaka kellős közepén, hajnali kettőkor fel kell ismerni Coimbatore-t, az indiai vonatokon senki sem tudja pontosan, egy állomásra mikor fogunk megérkezni, a kalauz is csak plusz mínusz fél órával tudja bejósolni az időpontot. Az állomás neve angolul nincsen kiírva (tamilul sincs), kérdezni kell, ha találunk ébren valakit. Hibázni nem lehet, mert a következő két vonatjegy erre az átszállásra van felépítve, és éjszaka nem jár erre több vonat.
Második akadályként tartalmasan töltsünk el két és fél órát egy vidéki állomáson, hajnali kettőtől fél ötig, ezután kíséreljünk meg jegyet venni egy rövid, háromnegyed órás szakaszra, ahová nem lehetett előre jegyet foglalni, és ne lepődjünk meg, ha már csak a harmadosztályon van hely. Azért szerencsére most egészen kevesen vannak, csak a priccseken, a csomagtartókon, a földön, ill. néhány ember ölében ülnek és állnak, negyvenöt percig ki lehet bírni, pláne hogy még idejében sikerült leülni.
Kisvasút
Az éjszakai utazás után minden adva volt ahhoz, hogy Ootyval defaultból a faszom kilegyen, és mégsem – Ooty felkerült a tízes ranglistára, maga mögé utasítva Fort Cochint és a backwaterst is. Ooty fenn van a Nilgiri hegység legtetején, 2240 m magasan, és egy kisvasút visz fel oda, öt óra az út, három-négy tízperces pisi- és kávészünettel. Az indiánok nagyon élvezik a kisvasutazát, olyan a hangulat, mint egy osztálykiránduláson, énekelnek, tapsolnak, sikongatnak az alagútban. A látvány gyönyörű, először csak a hegyek, később egyre több falu a csúcshoz közeledve a fennsíkon.
Ooty
Ezt az egészet az angolok tették ide, a madrasi kormány nyári rezidenciája volt, ugyanis a klíma nyáron egészen kellemes, télen (azaz most) viszont meglepően hideg, kb. 10 fok lehet, nem vagyok erre felkészülve, ezért az első dolgom, hogy bevásárolok néhány meleg ruhát. Az angolok előtt néhány hegyi törzs volt itt (akik még most is itt vannak, mert a környező erdőkbe csak engedéllyel lehet bemenni), ezért majdnem minden településnek angol neve van: Lovedale, Runneymede, Coonoor, Wellington, Ketti, Ooty. Az épületek és a nyilvános kertek nagy része európai, bár az utóbbi évtizedekben átalakult a tájkép, a tamil kormányzat részéről megfigyelhető egyfajta elég agresszív eltamilosítási folyamat, de Ooty valahogyan mintha csak a jó dolgokat venné fel az indiai kultúrából.
Az emberek mentalitása: mintha Keralában lennénk, pedig már elég messze vagyunk onnan, és elég magasan is, de itt ez a hűvös légkör kitisztítja az emberek fejét. Nagyon bájosan néznek ki: a máshol herekötős tamilok itt bőrdzsekiben, pulóverben, kötött sapkában és sálban vannak.
Ooty a fennsíkon kisebb csúcsok között egy völgykatlanban van, a belvárosból körbe hegyeket látni, és házakat a hegyek oldalában, kicsit kijjebb sétálva és egy-egy dombra felmászva kertek és templomok tövéből lehet lenézni a városra. Van egy nagy tó is, körülötte vidámparkkal, lóversenypályával, lovardákkal és vendégházakkal.
Nem hittem volna, hogy végül Tamil Naduban is fogok olyan helyet találni, ahol azt érzem, hogy minden a helyén van. Ooty közepén van egy hatalmas piac, üti az összes eddigi piacot, külön tematikus sorok vannak, egy sikátornyi szabó, egy sikátornyi tojásárus, banánárus, papírboltok, műanyagboltok, zöldségesek, és a közepén egy körülkerített helyen beef market a muszlimoknak és a keresztényeknek, és a hinduk megtűrik. Mindenki kedvesen és nem tolakodóan akar eladni, és igen, az egyszerű emberek mesternek hívják a vevőt, az összes hentes kérdi, what do you want master. Éjszaka a levegő kristálytiszta, látszanak a csillagok és a telihold, és körben a hegyoldalakon a házak ablakai világítanak.
Mindennek ott és akkor és úgy van értelme, ami máshol fájó értelmetlenség, itt valahogy a helyére kerül, itt a helyén van a szemétből legelő tehén is, a kertek tövében a szegényes viskósor is és a műanyag gyerekjátékot áruló asszony is és még a kéregető fiatal lány is, nem tudnám megmondani mitől, hogyan kerül itt minden a helyére, de ez azon kevés indiai helyek egyike, ahol lehetne élni.
First class
Lefelé a kisvonaton meg már csak első osztályra volt hely, ötször annyiba kerül, mint a másodosztály, és a következő feature-ökkel bír: kék kárpittal bevont székek vannak, amin öreg angol nénik és bácsik ülnek, és van egy külön ember, akinek az a dolga, hogy az állomásokon teát hoz nekik.
Utána éjszaka sleeper classon Chennaiba.
Prepaid
Keralában kellett rájönnöm arra, hogy az összes nagyváros vonatállomása előtt van egy un. prepaid rickshaw booth, ez egy bódé, amiben ül egy rendőr, és előre kiszámolja az út árát, ez a legolcsóbb módja a riksázásnak. Chennaiban hajnalban ezt használtam, hogy a központi állomásról átjussak a 16 km-el odébb lévő buszpályaudvarra, 75 rúpia, és akkor most egy picit had örüljek magamnak, mert két hónappal ezelőtt, indiai tartózkodásom második napján, életem első riksázásakor pont ennyire alkudtam le ugyanezt az utat egy hiénával :)
Lapzarta utan
Nos, en egy masik urban legend-nek estem aldozatul, tortenetesen annak, hogy a szvasztikanak van egy "jo" (counterclockwise, dextro) es egy "gonosz" (clockwise, sinistro) valtozata. Es eppen ezert azt hittem, hogy nehany falusi ember tevedesbol festi fel a "forditott" szvasztikat az ajtaja fole. Most viszont utananaeztem, es a szvasztika iranya nem jelent semmit: http://en.wikipedia.org/wiki/Swastika
Márc. 11-12. Kochi
Első
Allepeyben a szállás előtt korán reggel megállítok egy riksát, hogy vigyen ki az állomásra, a csávó vigyorog mint a tejbetök, ma reggel vette át a kis háromkerekűt és ez élete első fuvarja, elvisz ingyé és annyit fizetek, amennyit akarok. Milyen már ez? :)
Kochi
Nos, ez a város a keralai backwaterssel együtt felkerült a világ(om) tíz legszebb helye toplistára. Rengeteg kis szigetből és félszigetből áll, amik között kompok közlekednek, és minden része nagyon, nagyon más.
Ernakulam a mainland, a főútra telepített üzletsor már-már Bangalore szintjén van, kell itt lennie egy elég nagy gazdag rétegnek, aki eltartja ezt a rengeteg high class ruhaboltot, ékszerüzletet és luxuséttermet.
Fort Cochin az óváros olyan, mintha egy portugál tengerparti kisvárosban sétálnánk. Itt van Vasco de Gamma háza, India legrégebbi katolikus temploma és rengeteg műemlék épület a kolonizáció korszakából. Kiemelt turistaközpont, az utcákon több fehér embert látni, mint indiánt. A parton egymás mellett vagy húsz óriási kínai halászháló, ezeket a kb. ötször öt négyzetméteres, kifeszített hálókat egyszerre hat-hét ember üzemelteti, lenyomják a víz alá, aztán két perc múlva felhúzzák, hátha éppen akkor arra úszott valami. Közvetlenül a halászhálók mögötti sétányon nonstop halpiac van, vagyis azonnal el is adják, amit fogtak, és a sétány másik oldalán meg néhány szakács nyitott bódét, akik a halat rögtön el is készítik. Fort Cochin hátránya, hogy a nyugatiak miatt hihetetlenül drága, nem lehet olyan éttermet találni, ahol 100 rúpia alatt lehetne megvacsorázni.
Mattancherry Fort Cochintól délre van ugyanazon a félszigeten, és jó nagy kontraszt: abszolút indiai hangulatú negyed szeméttel és káosszal, és rengeteg fűszerárussal, akik nagyban nyomják, zsákszámra áll itt az a sok indiai fűszer, amit csak kistasakban árulnak otthon. Mattancherry része egy zsidónegyed (!!) is zsinagógával, ez annyira egzotikus dolog, hogy itt még több a turista mint Fort Cochinban, ennyi édibédi öreg amerikai zsidó bácsit és nénit csak Prágában láttam egy helyen. Sajnos a zsidónegyed már egyáltalán nem az, ami régen lehetett, ma minden házban bolt van, amiből válogatott szuveníreket próbálnak eladni a bácsiknak és néniknek igen agresszív módon, valahogyan ebből a szórásból is kiesem a barna bőröm miatt, aminek eléggé örülök.
Willington Island a helyi Csepel sziget, vagy inkább Hajógyári sziget, ipartelep, ami hétvégén kong az ürességtől.
Vypeen Island hurka alakú, egy központi főút fut végig rajta, amiből mindkét oldalon kanyargós sikátorsorok futnak a partokig.
A többi szigetre komp nem jár, aki ott lakik, annak saját hajója van.
A szállásom Fort Cochinban van egy homestay-ben, a tulajdonos házaspár egyszerűen imádnivaló, a házukban minden szobába beraktak egy ágyat, de a szoba tartalmát úgy hagyták, ahol én alszom, ott a falon a fiatalkori esküvői fotójuk van és mellette a gyerekek képei, a másik oldalon házioltár, az egyik puffon összehajtogatott pulóverek és telefonkönyv, az egyik kisasztalon születésnapi üdvözlőlap.
Backwaters
Kochi környékén is elmegyek egy ilyen turistás hajókázásra, ami két részből áll: délelőtt egy nagyon alap houseboattal visznek bennünket körbe a nagyobb csatornákon, így kis csalással és sokkal sokkal olcsóbban mégiscsak ülök houseboaton, délután pedig a környező falvakba visznek be csónakkal. Ugyanolyan szép és nyugis, mint délebbre, de a hajón lévő indiaiak teszik a túrát igazán érdekessé: a Sasi nevű idegenvezető, aki szidja a kommunistákat, egy fiatal házaspár, akik arranged házasok és mégis boldogok, Szingapúrban voltak nászúton és most ráadásként eljöttek Keralába, meg egy bengáli bácsi, aki tudja Puskás Öcsi nevét.
Nyilvántartanak
Minden szálláson ki kell tölteni ugyanazt a kb. húsz kérdéses űrlapot, ahol a vízum számától a következő uticélig mindent lekérdeznek. Az állomásokon ha a hátizsákodat beadod a csomagmegőrzőbe, be kell mutatni a jegyet, valamint mindenkitől ujjlenyomatot vesznek (bár a csomag felvételekor nem ellenőrzik, hogy ugyanaz az ujj jött-e érte).
De az agyamat ott baszták végül fel, ahol a legkevésbé számítottam rá: egy csillogi-villogi csúcsszuper internet caféban. Történt, hogy volt három szabad órám a vonat indulásáig, fél órát szerettem volna netezni, gigavállalat internetes terme, Sir, itt a legkisebb kártya 50 rúpia másfél órára, de tudja bármelyik géptermünkben használni Indiában, na jó, üsse kavics. A netezés előtt regisztrálni kell, ami fél óráig is eltart, minden egyes kérdés után öt percet várok, mert a számítógép az adatokat felküldi Delhibe, egészen extrém adatokra kíváncsiak, pl. hogy mennyi rúpiát keresek havonta, mi a szakmám, mi a lakcímem, namost mindehhez egy magáncégnek semmi köze, ezért mindenféle faszságot irkálok be, ami eszembe jut, végre sikerül regisztrálni, és akkor nem enged be a jelszóval.
Talán elgépeltem a jelszót, kérek egy emlékeztetőt, ahhoz viszont újra meg kellene adnom az összes adatomat pontosan, emlékszik a rosseb hogy fél órája mit írtam ide be születési dátumnak, és akkor azt mondom, hogy köszönöm ezt mégse kérném,
sajnos Sir nem tudjuk visszaadni az árát, de adja ide az útlevelét, megpróbálunk Chennaiba telefonálni, namost vasárnap este nyolc óra van, és annyira már képben vagyok, hogy ez akkor innentől minimum újabb fél óra, az összes létező adatot begyűjtik majd rólam és közel sem biztos, hogy a végén visszakapom az 50 rúpiámat, úgyhogy inkább kisétálok az Ernakulami éjszakába.
Allepeyben a szállás előtt korán reggel megállítok egy riksát, hogy vigyen ki az állomásra, a csávó vigyorog mint a tejbetök, ma reggel vette át a kis háromkerekűt és ez élete első fuvarja, elvisz ingyé és annyit fizetek, amennyit akarok. Milyen már ez? :)
Kochi
Nos, ez a város a keralai backwaterssel együtt felkerült a világ(om) tíz legszebb helye toplistára. Rengeteg kis szigetből és félszigetből áll, amik között kompok közlekednek, és minden része nagyon, nagyon más.
Ernakulam a mainland, a főútra telepített üzletsor már-már Bangalore szintjén van, kell itt lennie egy elég nagy gazdag rétegnek, aki eltartja ezt a rengeteg high class ruhaboltot, ékszerüzletet és luxuséttermet.
Fort Cochin az óváros olyan, mintha egy portugál tengerparti kisvárosban sétálnánk. Itt van Vasco de Gamma háza, India legrégebbi katolikus temploma és rengeteg műemlék épület a kolonizáció korszakából. Kiemelt turistaközpont, az utcákon több fehér embert látni, mint indiánt. A parton egymás mellett vagy húsz óriási kínai halászháló, ezeket a kb. ötször öt négyzetméteres, kifeszített hálókat egyszerre hat-hét ember üzemelteti, lenyomják a víz alá, aztán két perc múlva felhúzzák, hátha éppen akkor arra úszott valami. Közvetlenül a halászhálók mögötti sétányon nonstop halpiac van, vagyis azonnal el is adják, amit fogtak, és a sétány másik oldalán meg néhány szakács nyitott bódét, akik a halat rögtön el is készítik. Fort Cochin hátránya, hogy a nyugatiak miatt hihetetlenül drága, nem lehet olyan éttermet találni, ahol 100 rúpia alatt lehetne megvacsorázni.
Mattancherry Fort Cochintól délre van ugyanazon a félszigeten, és jó nagy kontraszt: abszolút indiai hangulatú negyed szeméttel és káosszal, és rengeteg fűszerárussal, akik nagyban nyomják, zsákszámra áll itt az a sok indiai fűszer, amit csak kistasakban árulnak otthon. Mattancherry része egy zsidónegyed (!!) is zsinagógával, ez annyira egzotikus dolog, hogy itt még több a turista mint Fort Cochinban, ennyi édibédi öreg amerikai zsidó bácsit és nénit csak Prágában láttam egy helyen. Sajnos a zsidónegyed már egyáltalán nem az, ami régen lehetett, ma minden házban bolt van, amiből válogatott szuveníreket próbálnak eladni a bácsiknak és néniknek igen agresszív módon, valahogyan ebből a szórásból is kiesem a barna bőröm miatt, aminek eléggé örülök.
Willington Island a helyi Csepel sziget, vagy inkább Hajógyári sziget, ipartelep, ami hétvégén kong az ürességtől.
Vypeen Island hurka alakú, egy központi főút fut végig rajta, amiből mindkét oldalon kanyargós sikátorsorok futnak a partokig.
A többi szigetre komp nem jár, aki ott lakik, annak saját hajója van.
A szállásom Fort Cochinban van egy homestay-ben, a tulajdonos házaspár egyszerűen imádnivaló, a házukban minden szobába beraktak egy ágyat, de a szoba tartalmát úgy hagyták, ahol én alszom, ott a falon a fiatalkori esküvői fotójuk van és mellette a gyerekek képei, a másik oldalon házioltár, az egyik puffon összehajtogatott pulóverek és telefonkönyv, az egyik kisasztalon születésnapi üdvözlőlap.
Backwaters
Kochi környékén is elmegyek egy ilyen turistás hajókázásra, ami két részből áll: délelőtt egy nagyon alap houseboattal visznek bennünket körbe a nagyobb csatornákon, így kis csalással és sokkal sokkal olcsóbban mégiscsak ülök houseboaton, délután pedig a környező falvakba visznek be csónakkal. Ugyanolyan szép és nyugis, mint délebbre, de a hajón lévő indiaiak teszik a túrát igazán érdekessé: a Sasi nevű idegenvezető, aki szidja a kommunistákat, egy fiatal házaspár, akik arranged házasok és mégis boldogok, Szingapúrban voltak nászúton és most ráadásként eljöttek Keralába, meg egy bengáli bácsi, aki tudja Puskás Öcsi nevét.
Nyilvántartanak
Minden szálláson ki kell tölteni ugyanazt a kb. húsz kérdéses űrlapot, ahol a vízum számától a következő uticélig mindent lekérdeznek. Az állomásokon ha a hátizsákodat beadod a csomagmegőrzőbe, be kell mutatni a jegyet, valamint mindenkitől ujjlenyomatot vesznek (bár a csomag felvételekor nem ellenőrzik, hogy ugyanaz az ujj jött-e érte).
De az agyamat ott baszták végül fel, ahol a legkevésbé számítottam rá: egy csillogi-villogi csúcsszuper internet caféban. Történt, hogy volt három szabad órám a vonat indulásáig, fél órát szerettem volna netezni, gigavállalat internetes terme, Sir, itt a legkisebb kártya 50 rúpia másfél órára, de tudja bármelyik géptermünkben használni Indiában, na jó, üsse kavics. A netezés előtt regisztrálni kell, ami fél óráig is eltart, minden egyes kérdés után öt percet várok, mert a számítógép az adatokat felküldi Delhibe, egészen extrém adatokra kíváncsiak, pl. hogy mennyi rúpiát keresek havonta, mi a szakmám, mi a lakcímem, namost mindehhez egy magáncégnek semmi köze, ezért mindenféle faszságot irkálok be, ami eszembe jut, végre sikerül regisztrálni, és akkor nem enged be a jelszóval.
Talán elgépeltem a jelszót, kérek egy emlékeztetőt, ahhoz viszont újra meg kellene adnom az összes adatomat pontosan, emlékszik a rosseb hogy fél órája mit írtam ide be születési dátumnak, és akkor azt mondom, hogy köszönöm ezt mégse kérném,
sajnos Sir nem tudjuk visszaadni az árát, de adja ide az útlevelét, megpróbálunk Chennaiba telefonálni, namost vasárnap este nyolc óra van, és annyira már képben vagyok, hogy ez akkor innentől minimum újabb fél óra, az összes létező adatot begyűjtik majd rólam és közel sem biztos, hogy a végén visszakapom az 50 rúpiámat, úgyhogy inkább kisétálok az Ernakulami éjszakába.
Márc. 7.-10. Backwaters: Kollam, Allepey, Kottayam
Kamikaze
Trivandrumból Kollamba busszal, hosszú ido után újra halálfélelmem van, ugyanis Keralában olyan buszokat adnak a soforök alá, amik képesek akár nyolcvannal is menni, a barátunk hegyi úton, kanyarban simán vakon beelozi a kamionokat, és beledudál a kanyarba, akárki is van a túloldalon, húzzon a faszba. Egyszer a dudára egy másik duda válaszol, hasonlóan intelligens
buszvezeto kolléga jön szembe, szerencsére o meg a mi sávunkban van és ugyancsak körültekinto elozést hajt végre, így a két busz néhány centire egymástól száguld el, igaz, hogy nem jobbról hanem balról, mert mindketten a másik sávjában vannak. Ez az az ország, ahol hinni kell valamiben, hogy életben maradj.
Ajurvédikus kávé
Kollam, Allepey, Kottayam és Kochi az a négy város, amik a backwaters központjai, ebbol az elso három csak szállás és vízforgalmi csomópont szempontjából érdekesek, egyébként végtelenül unalmas helyek, és csak annyiból érdemelnek említést, hogy ezen a vidéken ismerkedtem meg az ájurvédikus kávéval. Kérdeztem a pincértol mi az, azt mondja titkolózva, nem lesznek tole gyomorbántalmaim, nézzük, erre kihoz egy arakkal (helyi rum) csutkáig megküldött kávét és vigyorog, ez úgy illegál ahogy van, de sok helyen kapható.
Houseboats
Ez Keralában a legnagyobb biznisz: a kurva gazdag külföldiek és a még gazdagabb indiaiak lakóhajókat tudnak bérelni, ami naponta 6000 rúpiától (30.000 Ft) indul, és a határ a csillagos ég. A legegyszerubb verzióban egy lakószoba, egy bázikus fürdoszoba meg egy kicsi konyha van, de láttam három szintes úszó palotákat is. A kapitányon kívül az alapfelszerelés része egy
szakács, aki megfozi a keralai ételeket. Több lakóhajó teraszán láttam indiánt, mint fehér embert. Tudva azt, hogy a legegyszerubb lakóhajó napidíja is egy tribal család másfél éves keresete - nem olyan vidám látvány ez.
Vízi falvak
Befizetek egy ilyen turista izére is, ahol elvisznek bennünket a legkisebb csatornákba a falvak közé, és nem bánom meg, bár az ugyan egészen biztos, hogy amit itt a házak között csónakázva látunk, azt erosen befolyásoljuk mi magunk, ti. hogy naponta egyszer-kétszer erre jön egy csónaknyi bámuló és fényképezo fehér ember. (Képzeljük el, hogy mától minden nap az ablakunk elott elmegy egy turistacsoport, akik bebámulnak és lefotózzák ahogyan tévét
nézünk meg rántottát sütünk.) Ezzel együtt átjön egészen sok a vízi életbol, amikor a gyerekek csónakon mennek iskolába, az asszonyok csónakon mennek vásárolni és amikor családok kicsi szigeteken élnek - van ebben egy nagyon nagy adag hihetetlen idillikus nosztalgikus nyugi, de ugyanakkor el is vannak zárva a világtól rendesen. Meg van benne rengeteg health hazard is -
a csatornákba ömlik a latrina meg a szennyvíz, ugyanakkor a csatornákban mosnak, mosogatnak és fürdenek, néha abból is isznak. Helyenként nagyon elszennyesedett a víz, és sok csatornában annyira elszaporodott a nílusi káposzta (így hívják, meg úgy is, hogy afrikai moszat), hogy nem is lehet látni a víz felszínét sem.
Kollam-Allepey
A nyolc órás út a "3rd national water highway"-on halad, és az utasok kb. fele turista. A nagyobb forgalmú, széles vízi út néhány óra után nem túl izgalmas. A part menti falvak magukon viselik a kulturális környezetszennyezés nyomát: szinte minden faluban rohan a hajó után néhány gyerek, kiabálva, hogy one hundred, vagy five hundred, ez azt jelenti, volt korábban sok olyan okos ember, aki kidobott nekik egy százast, vagy egy ötszázast. A mi hajónk sem mentes az ostobizmustól: valami kibebaszott gyengeelméju fakker nejlonzacskóba tekert Barbie babákat dobál be a vízbe, amikor meglát a parton egy kedvesen integeto indián kislányt.
Kompok
Felszálltam néhány public ferry-re is, hogy megtapasztaljam a lokál élményt, ezek közül az Allepey-Kottayam komp, amit a Lonely planet is ajánl, a Kollam-Allepey járathoz hasonló turistahajóvá kezd válni. Az igazi buli az Allepey-Nedumudi komp volt, ennek a létezésérol semmilyen angol kiírás nem tudósít, és tényleg bevisz a surube.
A keralai kompokon szexista appartheid van: a nok ülnek hátul, a férfiak elol, egyszer kellett rossz helyre leülni, hogy erre felhívják a figyelmemet (ahol sok a turista, ott már megszokták, hogy azok összevissza ülnek). A kormányt és a sebességváltót (vagy mit) két külön ember kezeli, a kormányos a hajó tetején ül, aki a sebességet kezeli, az utasok között középen, és a
kormányos csengetéssel jelzi, ha más sebességet kér. A komp végén van két vécé, ez a fapadlóba vájt lyukat jelent.
A Kottayami kompon a gyerekek meglepoen széles repertoárral állnak elo: one pen, one cookie, one photo, ten rupies (drága turista cimbijeim, ha tudnátok, én hány száz gyerekrol csináltam már fotót teljesen ingyen.).
A Nedumudi komp cikkcakkban halad, így rengeteg helyi kis kompot is kivált, sokan csak egy percre szállnak fel, amíg átmennek a túlpartra. A végállomáson besétálok a faluba, megbámulnak rendesen, így valszeg csak hetente egy-két hozzám hasonló idióta jár erre, keresem a szegényeket, de sehol sem találom oket.
Bármilyen jármuvel, bármerre megyek, mindenütt koházak, kertekkel, sehol egy sárkunyhó, vagy ha van is, fészernek vagy pajtának használják. Igaz, a fobb turistacsapásokon sok helyen látni, hogy a víz felé nézo rész ki van meszelve, a ház oldala meg már nem, de akkor is. LacaÁgi kérdezzétek már meg a sógorotokat hogy hol vannak Keralában a szegények.
Malajalam movie
Megnéztem egy malajalam filmet is, apró mutációkkal teljesen ugyanaz a kaptafa, mint a tamil filmek. A fiatalok olyan helyeken laknak és buliznak, amirol nehéz elképzelni, hogy elérheto egy egyetemista számára. A verekedéseknél néha folyik a vér is, a fohost egyszer félholtra is verik,
igaz, hogy másnap semmi nem látszik meg ebbol. A kedvencem: 200m-es rövidtávfutó versenynél a gonosz kigáncsolja a fohost, aki pofára esik, majd felkel, és új erore kapva kieloz mindenkit megnyeri a versenyt.
Lapzarta utan
Kochi-t es Ooty-t holnap vagy holnaputan megkapjatok. Kommenteljetek lecci,
az olyan jol esik mindig.
Trivandrumból Kollamba busszal, hosszú ido után újra halálfélelmem van, ugyanis Keralában olyan buszokat adnak a soforök alá, amik képesek akár nyolcvannal is menni, a barátunk hegyi úton, kanyarban simán vakon beelozi a kamionokat, és beledudál a kanyarba, akárki is van a túloldalon, húzzon a faszba. Egyszer a dudára egy másik duda válaszol, hasonlóan intelligens
buszvezeto kolléga jön szembe, szerencsére o meg a mi sávunkban van és ugyancsak körültekinto elozést hajt végre, így a két busz néhány centire egymástól száguld el, igaz, hogy nem jobbról hanem balról, mert mindketten a másik sávjában vannak. Ez az az ország, ahol hinni kell valamiben, hogy életben maradj.
Ajurvédikus kávé
Kollam, Allepey, Kottayam és Kochi az a négy város, amik a backwaters központjai, ebbol az elso három csak szállás és vízforgalmi csomópont szempontjából érdekesek, egyébként végtelenül unalmas helyek, és csak annyiból érdemelnek említést, hogy ezen a vidéken ismerkedtem meg az ájurvédikus kávéval. Kérdeztem a pincértol mi az, azt mondja titkolózva, nem lesznek tole gyomorbántalmaim, nézzük, erre kihoz egy arakkal (helyi rum) csutkáig megküldött kávét és vigyorog, ez úgy illegál ahogy van, de sok helyen kapható.
Houseboats
Ez Keralában a legnagyobb biznisz: a kurva gazdag külföldiek és a még gazdagabb indiaiak lakóhajókat tudnak bérelni, ami naponta 6000 rúpiától (30.000 Ft) indul, és a határ a csillagos ég. A legegyszerubb verzióban egy lakószoba, egy bázikus fürdoszoba meg egy kicsi konyha van, de láttam három szintes úszó palotákat is. A kapitányon kívül az alapfelszerelés része egy
szakács, aki megfozi a keralai ételeket. Több lakóhajó teraszán láttam indiánt, mint fehér embert. Tudva azt, hogy a legegyszerubb lakóhajó napidíja is egy tribal család másfél éves keresete - nem olyan vidám látvány ez.
Vízi falvak
Befizetek egy ilyen turista izére is, ahol elvisznek bennünket a legkisebb csatornákba a falvak közé, és nem bánom meg, bár az ugyan egészen biztos, hogy amit itt a házak között csónakázva látunk, azt erosen befolyásoljuk mi magunk, ti. hogy naponta egyszer-kétszer erre jön egy csónaknyi bámuló és fényképezo fehér ember. (Képzeljük el, hogy mától minden nap az ablakunk elott elmegy egy turistacsoport, akik bebámulnak és lefotózzák ahogyan tévét
nézünk meg rántottát sütünk.) Ezzel együtt átjön egészen sok a vízi életbol, amikor a gyerekek csónakon mennek iskolába, az asszonyok csónakon mennek vásárolni és amikor családok kicsi szigeteken élnek - van ebben egy nagyon nagy adag hihetetlen idillikus nosztalgikus nyugi, de ugyanakkor el is vannak zárva a világtól rendesen. Meg van benne rengeteg health hazard is -
a csatornákba ömlik a latrina meg a szennyvíz, ugyanakkor a csatornákban mosnak, mosogatnak és fürdenek, néha abból is isznak. Helyenként nagyon elszennyesedett a víz, és sok csatornában annyira elszaporodott a nílusi káposzta (így hívják, meg úgy is, hogy afrikai moszat), hogy nem is lehet látni a víz felszínét sem.
Kollam-Allepey
A nyolc órás út a "3rd national water highway"-on halad, és az utasok kb. fele turista. A nagyobb forgalmú, széles vízi út néhány óra után nem túl izgalmas. A part menti falvak magukon viselik a kulturális környezetszennyezés nyomát: szinte minden faluban rohan a hajó után néhány gyerek, kiabálva, hogy one hundred, vagy five hundred, ez azt jelenti, volt korábban sok olyan okos ember, aki kidobott nekik egy százast, vagy egy ötszázast. A mi hajónk sem mentes az ostobizmustól: valami kibebaszott gyengeelméju fakker nejlonzacskóba tekert Barbie babákat dobál be a vízbe, amikor meglát a parton egy kedvesen integeto indián kislányt.
Kompok
Felszálltam néhány public ferry-re is, hogy megtapasztaljam a lokál élményt, ezek közül az Allepey-Kottayam komp, amit a Lonely planet is ajánl, a Kollam-Allepey járathoz hasonló turistahajóvá kezd válni. Az igazi buli az Allepey-Nedumudi komp volt, ennek a létezésérol semmilyen angol kiírás nem tudósít, és tényleg bevisz a surube.
A keralai kompokon szexista appartheid van: a nok ülnek hátul, a férfiak elol, egyszer kellett rossz helyre leülni, hogy erre felhívják a figyelmemet (ahol sok a turista, ott már megszokták, hogy azok összevissza ülnek). A kormányt és a sebességváltót (vagy mit) két külön ember kezeli, a kormányos a hajó tetején ül, aki a sebességet kezeli, az utasok között középen, és a
kormányos csengetéssel jelzi, ha más sebességet kér. A komp végén van két vécé, ez a fapadlóba vájt lyukat jelent.
A Kottayami kompon a gyerekek meglepoen széles repertoárral állnak elo: one pen, one cookie, one photo, ten rupies (drága turista cimbijeim, ha tudnátok, én hány száz gyerekrol csináltam már fotót teljesen ingyen.).
A Nedumudi komp cikkcakkban halad, így rengeteg helyi kis kompot is kivált, sokan csak egy percre szállnak fel, amíg átmennek a túlpartra. A végállomáson besétálok a faluba, megbámulnak rendesen, így valszeg csak hetente egy-két hozzám hasonló idióta jár erre, keresem a szegényeket, de sehol sem találom oket.
Bármilyen jármuvel, bármerre megyek, mindenütt koházak, kertekkel, sehol egy sárkunyhó, vagy ha van is, fészernek vagy pajtának használják. Igaz, a fobb turistacsapásokon sok helyen látni, hogy a víz felé nézo rész ki van meszelve, a ház oldala meg már nem, de akkor is. LacaÁgi kérdezzétek már meg a sógorotokat hogy hol vannak Keralában a szegények.
Malajalam movie
Megnéztem egy malajalam filmet is, apró mutációkkal teljesen ugyanaz a kaptafa, mint a tamil filmek. A fiatalok olyan helyeken laknak és buliznak, amirol nehéz elképzelni, hogy elérheto egy egyetemista számára. A verekedéseknél néha folyik a vér is, a fohost egyszer félholtra is verik,
igaz, hogy másnap semmi nem látszik meg ebbol. A kedvencem: 200m-es rövidtávfutó versenynél a gonosz kigáncsolja a fohost, aki pofára esik, majd felkel, és új erore kapva kieloz mindenkit megnyeri a versenyt.
Lapzarta utan
Kochi-t es Ooty-t holnap vagy holnaputan megkapjatok. Kommenteljetek lecci,
az olyan jol esik mindig.
Márc. 6. Trivandrum
Kerala
1957-ben a mi kis forradalmunk után egy évvel a Föld másik felén, Keralában megalakult a világ elso demokratikusan megválasztott kommunista kormánya. Azóta is a kommunisták váltógazdaságban vezetik az államot a Kongresszus Párttal. Tele van az ország tiltott önkényuralmi jelképekkel (Tamília is, csak egy másikkal: a szvasztikával, amit vidéken sokan tévedésbol fordítva festenek fel a kapu fölé).
Vasco de Gamma annak idején a feketebors miatt jött ide, és itt vetették meg a lábukat a leghamarabb az európaiak, aminek következtében az ország tele van keresztényekkel, keresztény templomokkal, és valamennyi kolonizáló és gyarmatosító európai nemzet (portugál, holland, dán, angol, francia, stb.) kultúrájának nyomaival. A kommunizmus, a kolonizáció és a katolicizmus találkozásából valami egészen másra számítanánk, mint ami Keralában történt:
a világ egyik legkellemesebb és legnyugodtabb helye, sok szempontból Tamília gyökeres ellentéte.
A lakosság a malajalam nyelvet beszéli (szinte minden államnak önálló nyelve van, Karnatakában pedig kannadául, urduul és teluguul beszélnek, a hindit errefelé kevesebben értik, mint az angolt), itt a legmagasabb az írástudók aránya (91 %) és itt van az elso olyan város, aminek sikerült 100 % írástudottságot elérnie (Kottayam). A malajalamok az indiai smart guys, ok mennek a legtöbbet külföldre tanulni meg dolgozni, ok vannak a legtöbb zsíros biznisz és kormányzati pozíció mögött, és a legsikeresebbek a nemzetközi toke és segélyek megszerzésében is. Ami az utcán grassroot szinten is szembetunik: a legutolsó kalauz, vadai-árus és utcasepro is bír kerek egész mondatokban angolul válaszolni.
Kerala az egyik legsikeresebb állam a turisták idecsábításában is, ehhez egészen szerencsés és kellemes természeti adottságai vannak: a 900 km-nyi "backwaters", folyók, tavak, patakok, csatornák hatalmas hálózata, amik a városokat és falvakat kötik össze a tengerrel, annyira jól néz ki, hogy az évek során Kerala fo turistacsapássá vált, és ez meg is látszik az országon.
Az emberek sok szempontból liberálisabbak és nyitottabbak, pl. a hölgyek sokkal inkább a salwar kameez-t viselik, ami egy három részes ruha (nadrág, hosszú ing, sál), a száriparádé után ez egészen kellemes látvány. És még néhány apró dolog, ami csaknem két hónap után elég jól esik: nem akarnak sehol átbaszni, gyakran elofordul, hogy a vizet a maximum retail price alatt (!!) adják el, a riksások nagyvárosban kérdezés nélkül bekapcsolják az órát, kisvárosban a jóízlés határain belül maradnak, és lényegesen kevesebb harrassmentben van részem.
Beépített szépség
Mindennek azért lehet egy másik oka is: az, hogy nagyon lebarnultam. Kerala a turisták mellett rengeteg északival is tele van (nem úgy, mint keleti szomszédja), akik bizony gyakran világosabbak nálam, és az öltözködésem itt egyáltalán nem lóg ki. Ami Tamilfalván esélytelen, itt úgy tunik minden erofeszítés nélkül sikerült: elég gyakran kapom meg turista kollégáktól, de
indiai kollégáktól is azt a kérdést, hogy "Are you an Indian?" és néhányan azt hiszik szórakázom, amikor azt mondom nem, egy csávó el is magyarázza hogy pedig olyan arcom van és a magyarok azok fehérebbek, aztán sok múzeumban kérdezés nélkül a helyieknek szánt jegyet adják, egyszer pedig a pénztáros a Hungary-t félreérti Delhi-re (nem tiltakozom), de az igazán
legszebb az, amikor egy "only for hindus, dresscode: dhoti" templom elott (dhoti: fehér színu, elegáns lungi) odajön egy pap, és elkezdi magyarázni, hogy ott lehet dhoti-t kölcsönözni. Kaján vigyor az arcomon, eléggé élvezem a helyzetet, tíz napig, ugyanis egy állammal odébb a majdnem-fekete, herekötos, köpködos-árokbapisálós populációból mindig ki fogok lógni.
Turisták
Tíz nap alatt nagyon sokféle emberrel találkozom, kapok hideget-meleget egyaránt. Az egyik véglet talán az az osztrák srác, aki eljön majd meglátogatni a szervezetet, a másik véglet pedig az az amerikai kislány, aki az egyik hajón egy bikiniben és lila fülhallgatóban dohányzott elottem,
miközben a barátja hátáról kapirgálta le a hámló bort (bocsi, én fél óráig nézni is kénytelen voltam).
Ami nagyon fáj, hogy nem csak magyarral, de kelet-európaival sem találkoztam, az egyetlen színfolt a nyugateurópai-amerikai arzenálban egy dél-afrikai párocska volt.
Kerala egyébként az a hely, ahol az ember legszívesebben a kedvesével lenne és/vagy a barátaival bulizna, rögtön az jutott eszembe mennyire jó lehetne itt kenuzni. Hiányoztok vazze.
Trivandrum
Turista szempontból hétfon eléggé unalmas város, ugyanis minden látványosság zárva van, a templomokból meg következetesen kitiltották a nem hindukat. A központ zajos és forgalmas, mint minden fováros belvárosa, este azonban kiautókázom a külvárosba, hogy megnézzek egy Kathakali eloadást, és Trivandrum egészen más arcát mutatja: a dombok között kanyargós kis utakon rengeteg kertesház pálmafákkal, csönd és nyugi, az eloadás egy kulturális központban van teljesen ingyé, minden annyira rendben van tartva, mintha nem is Indiában lennék. Jó lehet itt élni.
Kathakali
A Kathakali tradicionális keralai tánc, vagy inkább színház, vagy leginkább pantomim, eredeti formájában Ráma királyfi történetét meséli el este nyolctól reggel nyolcig templomi fesztiválokon, napjainkban a turisták számára egy-másfél órás zanzákat is csinálnak, és más történeteket is feldolgoznak. Amit én láttam, a ketto között van, egy három órás demo, az
eredeti tizenkét órás eloadásból két másfél órás jelenetet mutattak be.
A karakterek a végletekig tipizáltak, ez nem csak a viselkedésükben, hanem a jelmezekben és a sminkben is látszik: Ráma királyfi arca zöldre van festve és o az abszolút nemes és jó, Rávana démon arca fekete, Sita királylány arca sárga, Hanuman a majomisten pedig piros-fehér. Még a szemfehérjét is megfestik mindenkinek, elég durva. A jelmezek hatalmasak és agyondíszítettek, leginkább egy nagyseggu öregasszony rakott szoknyájára emlékeztetnek, ezeket a húsz kilós rohadt meleg baszokat elbírni, a fejükön ezekkel a fél méteres fejdíszekkel egyensúlyozni önmagában teljesítmény, nem hogy tizenkét órát éjszaka végigtáncolni benne, a három órás kokemény sminkelés és beöltözés után.
A cselekmény európai szemmel hihetetlenül lassú és akciómentes, a szereplok nem nagyon mozognak a térben (nem is tudnának), egy helyben táncolnak, leginkább a kezüket és az arcukat használják. Az elso másfél órás jelenet Ráma és Sita szerelmérol, a második Ráma és Hanuman találkozásáról szól, ennyi. A cselekménymentesség a pantomimjátékra irányítja a figyelmet, ami
viszont végtelenül szép és kifinomult, a szereplok mindent elmutogatnak és eljátszanak az arcukkal: amit mondanak, gondolnak, éreznek és tesznek, de azt is ami körülöttük van és amit a körülöttük lévok mondanak vagy tesznek, Hanumán arcjátéka egyszeruen zseniális, elnézve ezeket a hosszú pantomim-monológokat az az érzésem, mintha az egész Rámajánát szó szerint
adnák elo. A játékot négy zenész: két dobos és két énekes kíséri, ok a szinkronhangok.
1957-ben a mi kis forradalmunk után egy évvel a Föld másik felén, Keralában megalakult a világ elso demokratikusan megválasztott kommunista kormánya. Azóta is a kommunisták váltógazdaságban vezetik az államot a Kongresszus Párttal. Tele van az ország tiltott önkényuralmi jelképekkel (Tamília is, csak egy másikkal: a szvasztikával, amit vidéken sokan tévedésbol fordítva festenek fel a kapu fölé).
Vasco de Gamma annak idején a feketebors miatt jött ide, és itt vetették meg a lábukat a leghamarabb az európaiak, aminek következtében az ország tele van keresztényekkel, keresztény templomokkal, és valamennyi kolonizáló és gyarmatosító európai nemzet (portugál, holland, dán, angol, francia, stb.) kultúrájának nyomaival. A kommunizmus, a kolonizáció és a katolicizmus találkozásából valami egészen másra számítanánk, mint ami Keralában történt:
a világ egyik legkellemesebb és legnyugodtabb helye, sok szempontból Tamília gyökeres ellentéte.
A lakosság a malajalam nyelvet beszéli (szinte minden államnak önálló nyelve van, Karnatakában pedig kannadául, urduul és teluguul beszélnek, a hindit errefelé kevesebben értik, mint az angolt), itt a legmagasabb az írástudók aránya (91 %) és itt van az elso olyan város, aminek sikerült 100 % írástudottságot elérnie (Kottayam). A malajalamok az indiai smart guys, ok mennek a legtöbbet külföldre tanulni meg dolgozni, ok vannak a legtöbb zsíros biznisz és kormányzati pozíció mögött, és a legsikeresebbek a nemzetközi toke és segélyek megszerzésében is. Ami az utcán grassroot szinten is szembetunik: a legutolsó kalauz, vadai-árus és utcasepro is bír kerek egész mondatokban angolul válaszolni.
Kerala az egyik legsikeresebb állam a turisták idecsábításában is, ehhez egészen szerencsés és kellemes természeti adottságai vannak: a 900 km-nyi "backwaters", folyók, tavak, patakok, csatornák hatalmas hálózata, amik a városokat és falvakat kötik össze a tengerrel, annyira jól néz ki, hogy az évek során Kerala fo turistacsapássá vált, és ez meg is látszik az országon.
Az emberek sok szempontból liberálisabbak és nyitottabbak, pl. a hölgyek sokkal inkább a salwar kameez-t viselik, ami egy három részes ruha (nadrág, hosszú ing, sál), a száriparádé után ez egészen kellemes látvány. És még néhány apró dolog, ami csaknem két hónap után elég jól esik: nem akarnak sehol átbaszni, gyakran elofordul, hogy a vizet a maximum retail price alatt (!!) adják el, a riksások nagyvárosban kérdezés nélkül bekapcsolják az órát, kisvárosban a jóízlés határain belül maradnak, és lényegesen kevesebb harrassmentben van részem.
Beépített szépség
Mindennek azért lehet egy másik oka is: az, hogy nagyon lebarnultam. Kerala a turisták mellett rengeteg északival is tele van (nem úgy, mint keleti szomszédja), akik bizony gyakran világosabbak nálam, és az öltözködésem itt egyáltalán nem lóg ki. Ami Tamilfalván esélytelen, itt úgy tunik minden erofeszítés nélkül sikerült: elég gyakran kapom meg turista kollégáktól, de
indiai kollégáktól is azt a kérdést, hogy "Are you an Indian?" és néhányan azt hiszik szórakázom, amikor azt mondom nem, egy csávó el is magyarázza hogy pedig olyan arcom van és a magyarok azok fehérebbek, aztán sok múzeumban kérdezés nélkül a helyieknek szánt jegyet adják, egyszer pedig a pénztáros a Hungary-t félreérti Delhi-re (nem tiltakozom), de az igazán
legszebb az, amikor egy "only for hindus, dresscode: dhoti" templom elott (dhoti: fehér színu, elegáns lungi) odajön egy pap, és elkezdi magyarázni, hogy ott lehet dhoti-t kölcsönözni. Kaján vigyor az arcomon, eléggé élvezem a helyzetet, tíz napig, ugyanis egy állammal odébb a majdnem-fekete, herekötos, köpködos-árokbapisálós populációból mindig ki fogok lógni.
Turisták
Tíz nap alatt nagyon sokféle emberrel találkozom, kapok hideget-meleget egyaránt. Az egyik véglet talán az az osztrák srác, aki eljön majd meglátogatni a szervezetet, a másik véglet pedig az az amerikai kislány, aki az egyik hajón egy bikiniben és lila fülhallgatóban dohányzott elottem,
miközben a barátja hátáról kapirgálta le a hámló bort (bocsi, én fél óráig nézni is kénytelen voltam).
Ami nagyon fáj, hogy nem csak magyarral, de kelet-európaival sem találkoztam, az egyetlen színfolt a nyugateurópai-amerikai arzenálban egy dél-afrikai párocska volt.
Kerala egyébként az a hely, ahol az ember legszívesebben a kedvesével lenne és/vagy a barátaival bulizna, rögtön az jutott eszembe mennyire jó lehetne itt kenuzni. Hiányoztok vazze.
Trivandrum
Turista szempontból hétfon eléggé unalmas város, ugyanis minden látványosság zárva van, a templomokból meg következetesen kitiltották a nem hindukat. A központ zajos és forgalmas, mint minden fováros belvárosa, este azonban kiautókázom a külvárosba, hogy megnézzek egy Kathakali eloadást, és Trivandrum egészen más arcát mutatja: a dombok között kanyargós kis utakon rengeteg kertesház pálmafákkal, csönd és nyugi, az eloadás egy kulturális központban van teljesen ingyé, minden annyira rendben van tartva, mintha nem is Indiában lennék. Jó lehet itt élni.
Kathakali
A Kathakali tradicionális keralai tánc, vagy inkább színház, vagy leginkább pantomim, eredeti formájában Ráma királyfi történetét meséli el este nyolctól reggel nyolcig templomi fesztiválokon, napjainkban a turisták számára egy-másfél órás zanzákat is csinálnak, és más történeteket is feldolgoznak. Amit én láttam, a ketto között van, egy három órás demo, az
eredeti tizenkét órás eloadásból két másfél órás jelenetet mutattak be.
A karakterek a végletekig tipizáltak, ez nem csak a viselkedésükben, hanem a jelmezekben és a sminkben is látszik: Ráma királyfi arca zöldre van festve és o az abszolút nemes és jó, Rávana démon arca fekete, Sita királylány arca sárga, Hanuman a majomisten pedig piros-fehér. Még a szemfehérjét is megfestik mindenkinek, elég durva. A jelmezek hatalmasak és agyondíszítettek, leginkább egy nagyseggu öregasszony rakott szoknyájára emlékeztetnek, ezeket a húsz kilós rohadt meleg baszokat elbírni, a fejükön ezekkel a fél méteres fejdíszekkel egyensúlyozni önmagában teljesítmény, nem hogy tizenkét órát éjszaka végigtáncolni benne, a három órás kokemény sminkelés és beöltözés után.
A cselekmény európai szemmel hihetetlenül lassú és akciómentes, a szereplok nem nagyon mozognak a térben (nem is tudnának), egy helyben táncolnak, leginkább a kezüket és az arcukat használják. Az elso másfél órás jelenet Ráma és Sita szerelmérol, a második Ráma és Hanuman találkozásáról szól, ennyi. A cselekménymentesség a pantomimjátékra irányítja a figyelmet, ami
viszont végtelenül szép és kifinomult, a szereplok mindent elmutogatnak és eljátszanak az arcukkal: amit mondanak, gondolnak, éreznek és tesznek, de azt is ami körülöttük van és amit a körülöttük lévok mondanak vagy tesznek, Hanumán arcjátéka egyszeruen zseniális, elnézve ezeket a hosszú pantomim-monológokat az az érzésem, mintha az egész Rámajánát szó szerint
adnák elo. A játékot négy zenész: két dobos és két énekes kíséri, ok a szinkronhangok.
Márc. 5. Kanyakumari
Good morning
Gondolkodtam, hogy leírjam-e, de hát bárkivel elofordulhatott volna: sikeresen 21 kilométerrel a célállomás elott szálltam le 16 óra utazás után a tömeggel együtt, egy Nagercoil nevu városban, ami olyan mint Velence elott Meste, a turistákat kivéve mindenki ott száll le. Még csodálkoztam is, hogy mennyire pontosak vagyunk, csak tizenöt percet késtünk. Ami extra szopás, hogy egy olyan szálláson foglaltam szobát, ami kb. ötszáz méterre van az állomástól (Kanyakumariban), ezért elindultam gyalog, és az a kurva Nagercoil ugyanolyan felépítésu, mint Kanyakumari (egy foút van, attól balra az állomás). Amikor egy kanyar után hegyeket láttam a távolban ott, ahol a
tengernek kellett volna lennie, meg úgy általában minden ki volt halva, akkor kezdett gyanús lenni a dolog, megállítottam egy riksát, bemondtam a szállás nevét, azt mondta 250 rúpia - na akkor esett le :)
(a kukoricatáblás kommenteket kéretik mellozni, köszi)
Kanyakumari
vagy angol nevén Cape Comorin India legdélibb csücske, három tenger találkozása, az egyetlen hely Indiában, ahol ugyanarról a pontról lehet látni a napfelkeltét és a naplementét is a tengeren. Az egész nemzetnek fontos kultikus város, a tamil kormányon túl a szövetségi kormány is rengeteg pénzt nyomott bele, ami nagyon meg is látszik rajta, mintha nem Tamil Naduban lennénk, annyira rendben van minden. Jó bemelegítés Keralához.
Sor
A Kumari Amman templomot annak tiszteletére állították, hogy Devi (aki Parvati egyik inkarnációja, más neveken Amman, Durga, Uma) puszta kézzel megszabadította a világot néhány rosszalkodó démontól. A templomban a férfiaknak le kell venniük az ingüket, így csak a lungi marad rajtuk (ha a lungijukat is levennék, akkor lennének egy szál lingamban), és igen, az
indián nok bizony rendre stírölik a férfinépet, különösen a fehéreket. A templom központi zarándokhely, ezért mindenkinek be kell állnia egy hosszú sorba, két óra kellemes félmeztelen izzadós-cuppanós lökdösodés után bejutunk egy szentélybe, ahol van egy teljesen standard Parvati szobor, valamint egy félautomata pap, aki azt mondja: "hare hare hare, hurry hurry
hurry", húsz másodperc jut mindenkinek az imádásra, a következo ajtó a kijárat, szevasztok. (Ugye megvan az a South Park epizód, amikor a vidámparkban öt dollárt fizetnek, két órát állnak sorba, majd a végén egy ember azt mondja, ez egy real time cueing simulation volt?) Szegény indián barátaim tizenhat órát utaznak és két órát állnak sorba ezért a húsz másodpercért. (Mint megtudtam, van ennél durvább is, van ahol nyolc-tíz órákat kell sorba állni a napi betevo húsz másodperc Parvatiért.)
Vivekananda Memorial & Thiruvallur statue
A várostól délre két kicsi sziget, komp visz oda, az egyiken Vivekananda (ld. Chennai) emlékére felállított két szentély, itt is meditált három napot (ahol volt néhány napot, ott hatalmas emlékmuvet húznak fel, kíváncsi vagyok hány ilyen van még Indiában, mert körbejárta) a másik szigeten a tamil Petofi 133 láb magas szobra. Olyan az egész mint diznilend, a belépovel, kishajókkal, szemetesekkel, ingyenvécével, boltokkal, kiépített utakkal, hihetetlen tisztasággal és látványvilággal, semmi ehhez foghatót nem láttam Tamíliában sehol.
Futottak még
Van itt még egy nagyon ütos Gandhi Memorial, annak emlékére, hogy itt orizték Gandhi földi maradványait, mielott beleszórták volna a tengerbe, az építmény a hindu, a muszlim és a keresztény templomok elemeit ötvözi. Aztán van egy Kamaraj memorial is, muveletlen vagyok és nem tudom ki o, de a kiállításból sem derül ki; valami indiai Sevarnadze lehetett, mert mindenféle külföldi királlyal meg elnökkel van lefotózva. Van egy nagyon izgalmas halásznegyed, kanyargós sikátorokkal és lépcsokkel, és kövön szárított halakkal meg kapualjban ülo asszonyokkal, és a közepén van egy egészen szép katolikus templom. És van egy kilátó is, ahonnan szép a naplemente, és ha valaki ott éjszakázik, megnézheti a napfelkeltét is.
Gondolkodtam, hogy leírjam-e, de hát bárkivel elofordulhatott volna: sikeresen 21 kilométerrel a célállomás elott szálltam le 16 óra utazás után a tömeggel együtt, egy Nagercoil nevu városban, ami olyan mint Velence elott Meste, a turistákat kivéve mindenki ott száll le. Még csodálkoztam is, hogy mennyire pontosak vagyunk, csak tizenöt percet késtünk. Ami extra szopás, hogy egy olyan szálláson foglaltam szobát, ami kb. ötszáz méterre van az állomástól (Kanyakumariban), ezért elindultam gyalog, és az a kurva Nagercoil ugyanolyan felépítésu, mint Kanyakumari (egy foút van, attól balra az állomás). Amikor egy kanyar után hegyeket láttam a távolban ott, ahol a
tengernek kellett volna lennie, meg úgy általában minden ki volt halva, akkor kezdett gyanús lenni a dolog, megállítottam egy riksát, bemondtam a szállás nevét, azt mondta 250 rúpia - na akkor esett le :)
(a kukoricatáblás kommenteket kéretik mellozni, köszi)
Kanyakumari
vagy angol nevén Cape Comorin India legdélibb csücske, három tenger találkozása, az egyetlen hely Indiában, ahol ugyanarról a pontról lehet látni a napfelkeltét és a naplementét is a tengeren. Az egész nemzetnek fontos kultikus város, a tamil kormányon túl a szövetségi kormány is rengeteg pénzt nyomott bele, ami nagyon meg is látszik rajta, mintha nem Tamil Naduban lennénk, annyira rendben van minden. Jó bemelegítés Keralához.
Sor
A Kumari Amman templomot annak tiszteletére állították, hogy Devi (aki Parvati egyik inkarnációja, más neveken Amman, Durga, Uma) puszta kézzel megszabadította a világot néhány rosszalkodó démontól. A templomban a férfiaknak le kell venniük az ingüket, így csak a lungi marad rajtuk (ha a lungijukat is levennék, akkor lennének egy szál lingamban), és igen, az
indián nok bizony rendre stírölik a férfinépet, különösen a fehéreket. A templom központi zarándokhely, ezért mindenkinek be kell állnia egy hosszú sorba, két óra kellemes félmeztelen izzadós-cuppanós lökdösodés után bejutunk egy szentélybe, ahol van egy teljesen standard Parvati szobor, valamint egy félautomata pap, aki azt mondja: "hare hare hare, hurry hurry
hurry", húsz másodperc jut mindenkinek az imádásra, a következo ajtó a kijárat, szevasztok. (Ugye megvan az a South Park epizód, amikor a vidámparkban öt dollárt fizetnek, két órát állnak sorba, majd a végén egy ember azt mondja, ez egy real time cueing simulation volt?) Szegény indián barátaim tizenhat órát utaznak és két órát állnak sorba ezért a húsz másodpercért. (Mint megtudtam, van ennél durvább is, van ahol nyolc-tíz órákat kell sorba állni a napi betevo húsz másodperc Parvatiért.)
Vivekananda Memorial & Thiruvallur statue
A várostól délre két kicsi sziget, komp visz oda, az egyiken Vivekananda (ld. Chennai) emlékére felállított két szentély, itt is meditált három napot (ahol volt néhány napot, ott hatalmas emlékmuvet húznak fel, kíváncsi vagyok hány ilyen van még Indiában, mert körbejárta) a másik szigeten a tamil Petofi 133 láb magas szobra. Olyan az egész mint diznilend, a belépovel, kishajókkal, szemetesekkel, ingyenvécével, boltokkal, kiépített utakkal, hihetetlen tisztasággal és látványvilággal, semmi ehhez foghatót nem láttam Tamíliában sehol.
Futottak még
Van itt még egy nagyon ütos Gandhi Memorial, annak emlékére, hogy itt orizték Gandhi földi maradványait, mielott beleszórták volna a tengerbe, az építmény a hindu, a muszlim és a keresztény templomok elemeit ötvözi. Aztán van egy Kamaraj memorial is, muveletlen vagyok és nem tudom ki o, de a kiállításból sem derül ki; valami indiai Sevarnadze lehetett, mert mindenféle külföldi királlyal meg elnökkel van lefotózva. Van egy nagyon izgalmas halásznegyed, kanyargós sikátorokkal és lépcsokkel, és kövön szárított halakkal meg kapualjban ülo asszonyokkal, és a közepén van egy egészen szép katolikus templom. És van egy kilátó is, ahonnan szép a naplemente, és ha valaki ott éjszakázik, megnézheti a napfelkeltét is.
fimmtudagur, mars 16, 2006
Márc. 4. indulás
Búcsú Tamilfalvától
Ennél szebbre nem is sikeredhetett volna: én megyek el az egyik kollégával Csingleputba, hogy végre elintézzük, hogy legyen internet, és hogy hogy nem, nekem sikerül bejutni a főnök légkondicionált irodájába, ahonnan telefonálunk Kanchepuramba a főfőnökhöz, és van internet. Lehet kapni ilyen eléggé gusztustalan arcfehérítő krémet, ha parasztfalván egy indián bármit el akar intézni, azt kell magára kennie és angolul kell beszélnie, ennyi.
Sleeper class
Az (ex-)szovjet vonatokon lehet ehhez hasonlót látni, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek kupék, hanem egy légtérben van száz ember. A folyosó egyik oldalán válaszfalak, amelyek mentén kétszer három ágy egymással szemben, a folyosó másik oldalán még két ágy. Az utasok a felszállás után azonnal a jegyek csereberélésébe kezdenek, így családok és baráti társaságok közös kukszliba kerülnek, és azt egészen otthonosan átalakítják saját ízlésükre, külön konyha-, társalgó- és olvasósarkot rendezve be maguknak, igazán színes élmény végigsétálni a vonaton az indulás után egy órával, mintha kis kunyhókba nézegetnénk be, aminek hiányzik egy válaszfala. Este kilenc után aztán egységesen mindenki nyugovóra tér (vagyis csend lesz), a kereszthuzat és a ventillátorok miatt még hideg is van (semmi értelme tripla annyit fizetni a légkondiért), az ágyak egészen szélesek, és végső soron minden adott ahhoz, hogy a maximálisat ki lehessen hozni a vonaton alvás témából. Kaját rendelni viszont hiba, chicken biriyanit ígérnek és helyette büdös zöld csirkét hoznak.
(Utam során volt még alkalmam kipróbálni a 1st classt, és egy szerencsétlen véletlen folytán a harmadosztályt is, de mindent a maga idejében.)
Ennél szebbre nem is sikeredhetett volna: én megyek el az egyik kollégával Csingleputba, hogy végre elintézzük, hogy legyen internet, és hogy hogy nem, nekem sikerül bejutni a főnök légkondicionált irodájába, ahonnan telefonálunk Kanchepuramba a főfőnökhöz, és van internet. Lehet kapni ilyen eléggé gusztustalan arcfehérítő krémet, ha parasztfalván egy indián bármit el akar intézni, azt kell magára kennie és angolul kell beszélnie, ennyi.
Sleeper class
Az (ex-)szovjet vonatokon lehet ehhez hasonlót látni, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek kupék, hanem egy légtérben van száz ember. A folyosó egyik oldalán válaszfalak, amelyek mentén kétszer három ágy egymással szemben, a folyosó másik oldalán még két ágy. Az utasok a felszállás után azonnal a jegyek csereberélésébe kezdenek, így családok és baráti társaságok közös kukszliba kerülnek, és azt egészen otthonosan átalakítják saját ízlésükre, külön konyha-, társalgó- és olvasósarkot rendezve be maguknak, igazán színes élmény végigsétálni a vonaton az indulás után egy órával, mintha kis kunyhókba nézegetnénk be, aminek hiányzik egy válaszfala. Este kilenc után aztán egységesen mindenki nyugovóra tér (vagyis csend lesz), a kereszthuzat és a ventillátorok miatt még hideg is van (semmi értelme tripla annyit fizetni a légkondiért), az ágyak egészen szélesek, és végső soron minden adott ahhoz, hogy a maximálisat ki lehessen hozni a vonaton alvás témából. Kaját rendelni viszont hiba, chicken biriyanit ígérnek és helyette büdös zöld csirkét hoznak.
(Utam során volt még alkalmam kipróbálni a 1st classt, és egy szerencsétlen véletlen folytán a harmadosztályt is, de mindent a maga idejében.)
föstudagur, mars 10, 2006
föstudagur, mars 03, 2006
thanks for all the fish
Elmentem Keralaba, majd vhol beulok egy netcafeba es megnezem, Zsuzsi milyen kepek valogatott ossze + irok hozza kommenteket.
Kaptatok most sok olvasnivalot, nezzetek meg a wepbedzset lecci, en pedig 15-en jovok es 17 korul irok ujra.
Pusszancs mindenkinek
Adamka
Kaptatok most sok olvasnivalot, nezzetek meg a wepbedzset lecci, en pedig 15-en jovok es 17 korul irok ujra.
Pusszancs mindenkinek
Adamka
Márc. 2.
Kunyera
Néha azért kapok egy maflást, hogy ne felejtsem el, hol vagyok. Ma reggel a nekem sütött dosából maradt még két darab, amit hármaska a legkisebb gyereknek adott. A nagymama meg elfelejtkezett arról, hogy ott vagyok, és elkezdte kérlelni az öt éves gyereket, hogy adjon neki egy darabot. Akartam adni neki egy egészet, de azt nem fogadta el.
Tamarind
Két étel felkerült a feketelistára, mindkettő a tamil konyha alapja: sambar és rasam, két chutney, amit rizzsel kevernek össze. A közös nevező a tamarind nevű fűszer, kérdezném, létezik-e ilyen Európában, és ha igen, mire használják, ételízesítésre vagy kőolajfinomításra?
Elszabta
A sulykolófás mosási technikát eddig bírta a Springfield nadrág, két napja jobb térben elszakadt. Mivel csak lungit, hosszúnadrágot és minisortot lehet kapni, ilyen vádliközépig érő hibridet sehol, a helyiek tanácsára szabattam egy rövidgatyát magamnak. Namost a szabó megkapta a szétszakadt gatyát mintának, nem lett volna túl nehéz dolga, mégis sikerült egy XXL-es termékkel megkínálnia, amibe pont kétszer férnék bele. Holnapra bevesz belőle, holnapután mennék Keralába (ettől függ, hogy egy vagy két gatyával), nem merek belegondolni, mit fogok kapni reggel.
Vérfertőzés
Legalább az ötödik olyan házasságról hallok, amikor a kissé hendikeppes fiút (aki senkinek sem kellene) a nővér vagy a báty lányához adják hozzá. Így lesznek nagyon érdekes rokoni viszonyok, így lesz valakiből saját maga bácsikája.
Örökség
Törvény szerint a fiúgyermekekre száll egyenlő arányban elosztva a családi vagyon, ez egy folyamatosan növekvő társadalomban a birtokok elaprózódásához vezet, és ahhoz, hogy testvérek egymásnak késsel esnek neki.
Customer care
Ma szerettük volna újratölteni az internet hozzáférést egy prepaid kártyával, de a kártyán rossz volt a kód. Az eladó (Csingleputban innen egy órányira, az állami internetszolgáltató hivatalos kirendeltségén) azt mondja nem tehet semmit, a customer care telefonszámra hivatkozik, ahol viszont azt mondják, az eladónak ki kellett volna cserélnie a kártyát. A kártya 550 rúpia volt, és fél nap faszkodás után nincs internet. Ami viccesebb: az internetszolgáltató hivatalos kirendeltségén sincs.
God
Vannak, akiket haláluk után nyilvánítanak istennek, bár soha nem kérték (Sri Ramana), vannak, akiket életükben, és annyira nem tiltakoznak (Kushpu), és végül vannak, akik saját magukat nyilvánítják istenné. Ez nem is annyira ritka jelenség, mindjárt itt a környéken két ilyen ember él, egy nő és egy férfi, bár az utóbbi állítólag nőként viselkedik, mert néhány évtizede Amman szállta meg a testét. Akkor egy szegény vidéki tanító volt, ma saját telepe van egy város szélén, kórházzal és iskolákkal, a családom legnagyobb fia oda jár. Mai nap itthon maradt, mert ma van az istenember születésnapja, tanítási szünet. Egy audiencia 10.000 rúpiába (50.000 Ft) kerül egyébként nála.
www.asscod.org
Tessék szíves lenni ezt megnézni, és jól megkritizálni. (De azért a korlátokat tartsuk szem előtt: ez Á első full handmade weblapja, Frontpage-el, és ezt feltölteni 2 x 4 óra volt ezzel a modemmel, tehát pl. flash felejtős…) Viszont grammatikai, stiláris, tartalmi, technikai javaslatokat köszönettel veszek (utóbbit bölcsész szinten, hogy megértsem, mi a teendő), és miután visszajöttem Keralából, fel is fogom őket használni.
Valamint: tessék megnézni a Sponsor a child! menüpontot és az aloldalakon a gyerekek fotóit. Ők a Tribal people, mindennek a legalja, minden közül a leghúzósabb, amit láttam. Az üzeneten túl ez egy rejtett virtuális fotókiállítás is :)
És ha esetleg valakinek van egy gyerekre fölös 90 dollárja, azt nagyon szépen köszönjük, szerény személyem a garancia arra, hogy úgy lesz felhasználva, ahogyan az oda le van írva.
Néha azért kapok egy maflást, hogy ne felejtsem el, hol vagyok. Ma reggel a nekem sütött dosából maradt még két darab, amit hármaska a legkisebb gyereknek adott. A nagymama meg elfelejtkezett arról, hogy ott vagyok, és elkezdte kérlelni az öt éves gyereket, hogy adjon neki egy darabot. Akartam adni neki egy egészet, de azt nem fogadta el.
Tamarind
Két étel felkerült a feketelistára, mindkettő a tamil konyha alapja: sambar és rasam, két chutney, amit rizzsel kevernek össze. A közös nevező a tamarind nevű fűszer, kérdezném, létezik-e ilyen Európában, és ha igen, mire használják, ételízesítésre vagy kőolajfinomításra?
Elszabta
A sulykolófás mosási technikát eddig bírta a Springfield nadrág, két napja jobb térben elszakadt. Mivel csak lungit, hosszúnadrágot és minisortot lehet kapni, ilyen vádliközépig érő hibridet sehol, a helyiek tanácsára szabattam egy rövidgatyát magamnak. Namost a szabó megkapta a szétszakadt gatyát mintának, nem lett volna túl nehéz dolga, mégis sikerült egy XXL-es termékkel megkínálnia, amibe pont kétszer férnék bele. Holnapra bevesz belőle, holnapután mennék Keralába (ettől függ, hogy egy vagy két gatyával), nem merek belegondolni, mit fogok kapni reggel.
Vérfertőzés
Legalább az ötödik olyan házasságról hallok, amikor a kissé hendikeppes fiút (aki senkinek sem kellene) a nővér vagy a báty lányához adják hozzá. Így lesznek nagyon érdekes rokoni viszonyok, így lesz valakiből saját maga bácsikája.
Örökség
Törvény szerint a fiúgyermekekre száll egyenlő arányban elosztva a családi vagyon, ez egy folyamatosan növekvő társadalomban a birtokok elaprózódásához vezet, és ahhoz, hogy testvérek egymásnak késsel esnek neki.
Customer care
Ma szerettük volna újratölteni az internet hozzáférést egy prepaid kártyával, de a kártyán rossz volt a kód. Az eladó (Csingleputban innen egy órányira, az állami internetszolgáltató hivatalos kirendeltségén) azt mondja nem tehet semmit, a customer care telefonszámra hivatkozik, ahol viszont azt mondják, az eladónak ki kellett volna cserélnie a kártyát. A kártya 550 rúpia volt, és fél nap faszkodás után nincs internet. Ami viccesebb: az internetszolgáltató hivatalos kirendeltségén sincs.
God
Vannak, akiket haláluk után nyilvánítanak istennek, bár soha nem kérték (Sri Ramana), vannak, akiket életükben, és annyira nem tiltakoznak (Kushpu), és végül vannak, akik saját magukat nyilvánítják istenné. Ez nem is annyira ritka jelenség, mindjárt itt a környéken két ilyen ember él, egy nő és egy férfi, bár az utóbbi állítólag nőként viselkedik, mert néhány évtizede Amman szállta meg a testét. Akkor egy szegény vidéki tanító volt, ma saját telepe van egy város szélén, kórházzal és iskolákkal, a családom legnagyobb fia oda jár. Mai nap itthon maradt, mert ma van az istenember születésnapja, tanítási szünet. Egy audiencia 10.000 rúpiába (50.000 Ft) kerül egyébként nála.
www.asscod.org
Tessék szíves lenni ezt megnézni, és jól megkritizálni. (De azért a korlátokat tartsuk szem előtt: ez Á első full handmade weblapja, Frontpage-el, és ezt feltölteni 2 x 4 óra volt ezzel a modemmel, tehát pl. flash felejtős…) Viszont grammatikai, stiláris, tartalmi, technikai javaslatokat köszönettel veszek (utóbbit bölcsész szinten, hogy megértsem, mi a teendő), és miután visszajöttem Keralából, fel is fogom őket használni.
Valamint: tessék megnézni a Sponsor a child! menüpontot és az aloldalakon a gyerekek fotóit. Ők a Tribal people, mindennek a legalja, minden közül a leghúzósabb, amit láttam. Az üzeneten túl ez egy rejtett virtuális fotókiállítás is :)
És ha esetleg valakinek van egy gyerekre fölös 90 dollárja, azt nagyon szépen köszönjük, szerény személyem a garancia arra, hogy úgy lesz felhasználva, ahogyan az oda le van írva.
Febr. 25-26. Bangalore
Vonatok
Az utasok hétféle osztály közül válogathatnak, árban a különbség a két végpont között kb. egy a tízhez. A hétből kettőt már volt szerencsém kipróbálni: a 2nd class-t és a Chair Classt. De menjünk sorban:
3rd class: ilyet csak a lokál parasztvonatkra kötnek, kívülről láttam néhányat, európai szemmel eléggé rossz emlékű marhavagonok, amibe néhány rést vágtak ajtó és ablak gyanánt, ezen emberek lógnak ki, részekben vagy egészben. Külön vagon van az egyedül utazó hölgyeknek. Ott szokott lenni állóhely is.
2nd class: ilyennel jöttem vissza. Ez leginkább a Balatonról érkező nem kupés nyári személyvonatkora emlékeztet, elrendezésében, embermennyiségben és hőmérsékletben egyaránt. Két alkategória van: a helyjegy és kicsit olcsóbbért helyjegy nélkül, de mivel minden hely elkel, ők állnak vagy ülnek a padsorok végén. Az ablakok kinyithatóak, a plafonokon ventillátorok vannak, így egészen elviselhető a klíma. A vagonok között van egy szakácskocsi, innen rajzik ki a közel húsz árus, akik mindig csak egyféle dolgot árulnak (a magyar vonatokról ismert bevásárlókocsi nem férne el itt), így a hat órás út alatt percenként elmegy melletted valaki, aki kávét, teát, vizet, dosát, turmixot, újságot, vadait stb. árul. A koldusokat és a vándorárusokat megtűrik: nagyon tragikomikus látvány, ahogyan sánta, törpe, púpos emberek jönnek egymás után, és mind ugyanazokat a hasznos dolgokat árulják, amire egy embernek a vonaton nagyon nagy szüksége van: csörgőket, fültisztító pálcikákat, műanyag játék mobiltelefonokat, Rubik kockákat és megrázós-hóhullós asztali giccseket.
Sleeper class: egymással szemben kétszer három szint ágy, ilyenen megyek majd Keralába.
3AC tier: ugyanaz légkondival.
2AC tier: ugyanaz légkondival és kétszer két ággyal.
CC (Chair Class): Bangalore-ba odafelé már csak ilyenen volt hely. Repülőgép elrendezés, sőt még annál is tágasabb helyek, lehajtható asztalka, a falban dugó a laptopnak, légkondi, amit 19 fokra állítottak be, így mindenki kabátban van. Egyenruhás, elegánsabb árusok, elegánsabb ételekkel (pl. „bread sandwich”), koldusok nélkül, gazdag indiaiakkal.
1st Class: itt még nagyobb a hely, állítólag ingyen van a kaja, vannak zárható kupék, kárpit borítás, szőnyeg, sötét üvegek.
Állomás
A pályaudvaron töménytelen mennyiségű ember áll ül fekszik, a postát nem kezelik külön az emberektől, a peronokon, a várótermekben a legkülönfélébb helyeken csomagok szerteszét, nem csoda, ha néha eltűnik párezer levél.
Bangalore
2000-ben a Hannoveri világkiállításon az indiai pavilon ezzel a várossal próbálta eladni magát: az egész kiállítás az emerging software nagyhatalomra volt felhúzva.
Bangalore Karnataka állam fővárosa, az indiai Silicon Valley, rengeteg nemzetközi szoftvercégnek van itt leányvállalata, és rengeteg multi idetelepítette a call centerét az olcsó munkaerő miatt. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok kiválóan beszélnek angolul, és kurva gazdagok, ebben a városban közel sem ér annyit sem a pénzem, sem a bőröm színe, mint Tamilfalván. Van, ami hasonlít, például a tömeg, a közlekedési káosz, a bazársorok, de van, ami nagyon más, például tisztaság van, a nagyobb utak szélén fák és virágok, más van az emberek szemében és fejében, és a város közepén van egy akkora bevásárlónegyed, hogy minden nyugati város megirigyelhetné. Vannak itt is nyomornegyedek, de közel sincs annyira szem előtt, a szegények ki vannak gettósítva a vonat és a piac mellé.
A régi sejtésem beigazolódni látszik: amit Tamilfalván látok, csak részben igaz egész Indiára, részben viszont csak a vidéki tamil életről szól. Bangalore éjszaka: második kicsi kultúrsokk.
Riksások
Törvényben kötelezve vannak arra, hogy használják az órát, így a riksaárak teljesen új dimenziója nyílik meg előttem: a 30, 60, 90 rúpiás chennai-i utak helyett 20-30 rúpiáért megyek mindenhova. Természetesen mindig bepróbálkoznak egy óra nélküli árral, ezért nagyon hálás vagyok, mert így végre megtudom, mennyit akarnak elsőre nyerészkedni rajtam (30-300 %). Órával nagyon nehéz nagy profitra szert tenni, nyilván mindenki lassan megy és a lehető leghosszabb útvonalon, így is 4-5 rúpiával lesz csak több az ár, ami egy városnéző körútért egészen jutányos.
Sötétedés után aztán megszűnnek a szabályok, nagyon erős szakszervezet lehet, mert egységesen senki sem hajlandó éjszaka órával menni, vagy legalábbis angolul beszélő embernek nem. Kb. harminc próbálkozás után beletörődöm a chennai-i árakba.
Lalbagh Garden
Ez a 96 hektáros kert a 18. században épült, és egészen hihetetlenül rendben van tartva, a legeldugottabb csücskében is. A belépő ellenére tele van indiaiakkal, rengeteg szerelmespár, nagyon jó ezt látni, Tamil Naduban nagy ritkaság. A kedvencem: arab fiú kézenfogva egy fekete csadorba öltözött lánnyal, csak a szeme látszik ki. A szinglik 3-4 fős csoportokban próbálnak ismerkedni, figyeltem 2 x 4 fiatalt egy rövid ideig, nagyon édik voltak, mindkét csoportnál volt kamera, és messziről fotózgatták egymást. (A digitális kamerámat, kvarcórámat és mobiltelefonomat itt senki sem bámulja meg – mindenkinél sokkal jobb van.)
MG Road
Ez a városközpont, ahol éjszaka hatalmas tömeg van – de a tömegben mindenkinek márkás cipője, inge és órája van, egyértelműen lefelé lógok ki, luxusüzletek, luxuséttermek és bárok hatalmas sora, olyan árakkal mint Londonban, kevés a külföldi nagyon, ez itt a helyi juppikra lett installálva. Szári sehol, a lányok a legújabb divat szerinti farmerban és ujjatlan pólóban párjuk oldalán, sőt, még egy totál befüvezett buzi párt is látok, ez nem a tamil baráti kézenfogva sétálás. Ha a Lonelynak lehet hinni, egy helyi ifjú menedzser akár 150.000 rúpiát is megkeres havonta (750.000 Ft), ami az indiai árak mellett nem véletlenül alakítja át a fiatalok személyiségét pillanatok alatt. Most már nem csodálkozom, hogy éjszaka nem megy a riksás 20 rúpiáért egy métert sem.
Ebben a miliőben elég vicces, amikor a szemfüles anya rám uszítja koldusnak nevelt gyermekeit, ha tudnék vele kommunikálni, szólnék neki, nézzen már körül. (De csak egy nagy saller után. Kolduló gyerek tekintetében radikális nézeteim vannak, amely kiterjed elsősorban a szülőre, másodsorban minden elődömre, aki pénzt adott nekik, és nem tanult Pavlov kutyáról.)
Cubbon Park
Ha a Lalbagh Garden a városliget, akkor ez a népliget, még nagyobb, 120 hektár, és ugyan nem fizetős, de ugyanúgy rendben van tartva. A területén van a High Court, a State Library, egy akvárium és a Government Museum, mivel vasárnap van, mind be van zárva. Van egy tündéri vidámpark is, aminek a kapujába egy őrt raktak, és csak alibi-gyerekkel mehet be felnőtt. Van egy Art Gallery, ahol éppen három fiatal művésznek van kiállítása, nem átütő, de legalább merész és provokatív, van remény. Az Art Gallery mellett pedig egy nagyon aranyos, négy emeletes Csodák Palotája, a gombok fele ugyan nem működik, de lehet látni „Sucking mouth” nevű halat, meg sok indiánt, akik a gyerekekkel elvegyülve, magukról megfeledkezve nyomkodják a gombokat és húzogatják a zsinórokat.
És van néhány egészen vicces koldus is, egyszer odajön hozzám egy fehér öltönybe felöltözött aktatáskás fiatalember, hogy az esküvőjére gyűjt, aztán a vidámpark kerítése mellett elhaladó kisvonatból egy anyuka rutinból kitartja elém a markát.
City Market
A hangulat leginkább a Chennai-i sikátorokra emlékeztet, hihetetlenül zsúfolt és tömött, hatalmas piac, itt vásárolnak azok, akiknek az MG Roadon egy éjszaka az egész éves keresetükbe kerülne. Van a közepén egy három emeletes vásárcsarnok, a harmadik emeleten egészen kevés üzlettel és kiváló kilátással a piacra, órákig nézem a tömeget. Mindenki csak egyféle dolgot árul, pl. uborkát vagy fogkefét, nagyon ritkán két-három dolgot. Sokan cipelnek valamit, ami kétszer akkora, mint ők. A tehenek szabadon járnak-kelnek, és legelik az árut, az egyikük szerencsétlenségére egy muszlim nő káposztájába kóstol bele, az asszonyság felkel, és egy kétméteres bottal úgy hátba bassza a szegény szent állatot, hogy a harmadik emeletig puffan.
Az utasok hétféle osztály közül válogathatnak, árban a különbség a két végpont között kb. egy a tízhez. A hétből kettőt már volt szerencsém kipróbálni: a 2nd class-t és a Chair Classt. De menjünk sorban:
3rd class: ilyet csak a lokál parasztvonatkra kötnek, kívülről láttam néhányat, európai szemmel eléggé rossz emlékű marhavagonok, amibe néhány rést vágtak ajtó és ablak gyanánt, ezen emberek lógnak ki, részekben vagy egészben. Külön vagon van az egyedül utazó hölgyeknek. Ott szokott lenni állóhely is.
2nd class: ilyennel jöttem vissza. Ez leginkább a Balatonról érkező nem kupés nyári személyvonatkora emlékeztet, elrendezésében, embermennyiségben és hőmérsékletben egyaránt. Két alkategória van: a helyjegy és kicsit olcsóbbért helyjegy nélkül, de mivel minden hely elkel, ők állnak vagy ülnek a padsorok végén. Az ablakok kinyithatóak, a plafonokon ventillátorok vannak, így egészen elviselhető a klíma. A vagonok között van egy szakácskocsi, innen rajzik ki a közel húsz árus, akik mindig csak egyféle dolgot árulnak (a magyar vonatokról ismert bevásárlókocsi nem férne el itt), így a hat órás út alatt percenként elmegy melletted valaki, aki kávét, teát, vizet, dosát, turmixot, újságot, vadait stb. árul. A koldusokat és a vándorárusokat megtűrik: nagyon tragikomikus látvány, ahogyan sánta, törpe, púpos emberek jönnek egymás után, és mind ugyanazokat a hasznos dolgokat árulják, amire egy embernek a vonaton nagyon nagy szüksége van: csörgőket, fültisztító pálcikákat, műanyag játék mobiltelefonokat, Rubik kockákat és megrázós-hóhullós asztali giccseket.
Sleeper class: egymással szemben kétszer három szint ágy, ilyenen megyek majd Keralába.
3AC tier: ugyanaz légkondival.
2AC tier: ugyanaz légkondival és kétszer két ággyal.
CC (Chair Class): Bangalore-ba odafelé már csak ilyenen volt hely. Repülőgép elrendezés, sőt még annál is tágasabb helyek, lehajtható asztalka, a falban dugó a laptopnak, légkondi, amit 19 fokra állítottak be, így mindenki kabátban van. Egyenruhás, elegánsabb árusok, elegánsabb ételekkel (pl. „bread sandwich”), koldusok nélkül, gazdag indiaiakkal.
1st Class: itt még nagyobb a hely, állítólag ingyen van a kaja, vannak zárható kupék, kárpit borítás, szőnyeg, sötét üvegek.
Állomás
A pályaudvaron töménytelen mennyiségű ember áll ül fekszik, a postát nem kezelik külön az emberektől, a peronokon, a várótermekben a legkülönfélébb helyeken csomagok szerteszét, nem csoda, ha néha eltűnik párezer levél.
Bangalore
2000-ben a Hannoveri világkiállításon az indiai pavilon ezzel a várossal próbálta eladni magát: az egész kiállítás az emerging software nagyhatalomra volt felhúzva.
Bangalore Karnataka állam fővárosa, az indiai Silicon Valley, rengeteg nemzetközi szoftvercégnek van itt leányvállalata, és rengeteg multi idetelepítette a call centerét az olcsó munkaerő miatt. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok kiválóan beszélnek angolul, és kurva gazdagok, ebben a városban közel sem ér annyit sem a pénzem, sem a bőröm színe, mint Tamilfalván. Van, ami hasonlít, például a tömeg, a közlekedési káosz, a bazársorok, de van, ami nagyon más, például tisztaság van, a nagyobb utak szélén fák és virágok, más van az emberek szemében és fejében, és a város közepén van egy akkora bevásárlónegyed, hogy minden nyugati város megirigyelhetné. Vannak itt is nyomornegyedek, de közel sincs annyira szem előtt, a szegények ki vannak gettósítva a vonat és a piac mellé.
A régi sejtésem beigazolódni látszik: amit Tamilfalván látok, csak részben igaz egész Indiára, részben viszont csak a vidéki tamil életről szól. Bangalore éjszaka: második kicsi kultúrsokk.
Riksások
Törvényben kötelezve vannak arra, hogy használják az órát, így a riksaárak teljesen új dimenziója nyílik meg előttem: a 30, 60, 90 rúpiás chennai-i utak helyett 20-30 rúpiáért megyek mindenhova. Természetesen mindig bepróbálkoznak egy óra nélküli árral, ezért nagyon hálás vagyok, mert így végre megtudom, mennyit akarnak elsőre nyerészkedni rajtam (30-300 %). Órával nagyon nehéz nagy profitra szert tenni, nyilván mindenki lassan megy és a lehető leghosszabb útvonalon, így is 4-5 rúpiával lesz csak több az ár, ami egy városnéző körútért egészen jutányos.
Sötétedés után aztán megszűnnek a szabályok, nagyon erős szakszervezet lehet, mert egységesen senki sem hajlandó éjszaka órával menni, vagy legalábbis angolul beszélő embernek nem. Kb. harminc próbálkozás után beletörődöm a chennai-i árakba.
Lalbagh Garden
Ez a 96 hektáros kert a 18. században épült, és egészen hihetetlenül rendben van tartva, a legeldugottabb csücskében is. A belépő ellenére tele van indiaiakkal, rengeteg szerelmespár, nagyon jó ezt látni, Tamil Naduban nagy ritkaság. A kedvencem: arab fiú kézenfogva egy fekete csadorba öltözött lánnyal, csak a szeme látszik ki. A szinglik 3-4 fős csoportokban próbálnak ismerkedni, figyeltem 2 x 4 fiatalt egy rövid ideig, nagyon édik voltak, mindkét csoportnál volt kamera, és messziről fotózgatták egymást. (A digitális kamerámat, kvarcórámat és mobiltelefonomat itt senki sem bámulja meg – mindenkinél sokkal jobb van.)
MG Road
Ez a városközpont, ahol éjszaka hatalmas tömeg van – de a tömegben mindenkinek márkás cipője, inge és órája van, egyértelműen lefelé lógok ki, luxusüzletek, luxuséttermek és bárok hatalmas sora, olyan árakkal mint Londonban, kevés a külföldi nagyon, ez itt a helyi juppikra lett installálva. Szári sehol, a lányok a legújabb divat szerinti farmerban és ujjatlan pólóban párjuk oldalán, sőt, még egy totál befüvezett buzi párt is látok, ez nem a tamil baráti kézenfogva sétálás. Ha a Lonelynak lehet hinni, egy helyi ifjú menedzser akár 150.000 rúpiát is megkeres havonta (750.000 Ft), ami az indiai árak mellett nem véletlenül alakítja át a fiatalok személyiségét pillanatok alatt. Most már nem csodálkozom, hogy éjszaka nem megy a riksás 20 rúpiáért egy métert sem.
Ebben a miliőben elég vicces, amikor a szemfüles anya rám uszítja koldusnak nevelt gyermekeit, ha tudnék vele kommunikálni, szólnék neki, nézzen már körül. (De csak egy nagy saller után. Kolduló gyerek tekintetében radikális nézeteim vannak, amely kiterjed elsősorban a szülőre, másodsorban minden elődömre, aki pénzt adott nekik, és nem tanult Pavlov kutyáról.)
Cubbon Park
Ha a Lalbagh Garden a városliget, akkor ez a népliget, még nagyobb, 120 hektár, és ugyan nem fizetős, de ugyanúgy rendben van tartva. A területén van a High Court, a State Library, egy akvárium és a Government Museum, mivel vasárnap van, mind be van zárva. Van egy tündéri vidámpark is, aminek a kapujába egy őrt raktak, és csak alibi-gyerekkel mehet be felnőtt. Van egy Art Gallery, ahol éppen három fiatal művésznek van kiállítása, nem átütő, de legalább merész és provokatív, van remény. Az Art Gallery mellett pedig egy nagyon aranyos, négy emeletes Csodák Palotája, a gombok fele ugyan nem működik, de lehet látni „Sucking mouth” nevű halat, meg sok indiánt, akik a gyerekekkel elvegyülve, magukról megfeledkezve nyomkodják a gombokat és húzogatják a zsinórokat.
És van néhány egészen vicces koldus is, egyszer odajön hozzám egy fehér öltönybe felöltözött aktatáskás fiatalember, hogy az esküvőjére gyűjt, aztán a vidámpark kerítése mellett elhaladó kisvonatból egy anyuka rutinból kitartja elém a markát.
City Market
A hangulat leginkább a Chennai-i sikátorokra emlékeztet, hihetetlenül zsúfolt és tömött, hatalmas piac, itt vásárolnak azok, akiknek az MG Roadon egy éjszaka az egész éves keresetükbe kerülne. Van a közepén egy három emeletes vásárcsarnok, a harmadik emeleten egészen kevés üzlettel és kiváló kilátással a piacra, órákig nézem a tömeget. Mindenki csak egyféle dolgot árul, pl. uborkát vagy fogkefét, nagyon ritkán két-három dolgot. Sokan cipelnek valamit, ami kétszer akkora, mint ők. A tehenek szabadon járnak-kelnek, és legelik az árut, az egyikük szerencsétlenségére egy muszlim nő káposztájába kóstol bele, az asszonyság felkel, és egy kétméteres bottal úgy hátba bassza a szegény szent állatot, hogy a harmadik emeletig puffan.
Febr. 23-24. Chennai
Riksákról újra
Sokára jöttem rá arra, ami elég evidens, hogy a pályaudvarok és a turista spotok környékén csak hiéna lesz, odébb kell menni néhány utcával. A riksások néha átadják az utast egymásnak, engem kétszer adtak eddig át, egyszer azért, mert menet közben elromlott a gép, egyszer pedig a hiéna levadászott valakit, aki hajlandó volt elvinni a kialkudott árért, mert neki nem érte volna meg, ha fél óráig tisztességes áron dolgozik, és nem egy foreigner vérét szopja.
A legrosszabb fajta az angolul jól tudó, beszélgetős, behízelgős, aki az út közepén próbálkozik be a silk shoppal, az út végén pedig a sajnáltatás minden eszközét bedobja (beteg vagyok, elváltam, gyerekeim vannak, stb.).
Chennai public transport
A „metró”: a város felett végighúzódó, két egymást metsző nyomvonal, amit szinte senki sem használ, mert az állomások megközelíthetetlenek, távol vannak a csomópontoktól, és fél óránként jön egy vonat. Elképesztő mennyiségű ventillátort és kapaszkodót hegesztettek a vagonok plafonjára. A kilátás mindenért kárpótol: végtelen nyomornegyedek és helyenként körbezárt villasorok felett haladunk.
A chennai-i (és a tamil vidéki) buszok számozása nélkülöz minden logikát. A jelzés bármilyen egytől négy jegyű karakter lehet, a betűk és a számok tetszőleges kombinációjával. Van 17A, 17B, 17C, egészen 17M-ig, de az nem ugyanaz, mint az M17, vagy az A17M, ezen felül a legtöbbnek van un. „cut service” verziója, amikor a szám át van húzva. Mindegyik 17-es busz teljesen más irányba megy és máshol áll meg. Vannak olyan járatok, aminek csak betűkódja van (KRC, SNLS), a betűknek semmi köze a végállomásokhoz vagy az érintett állomásokhoz. Ezen felül vannak a magánbuszok, amikre vagy kiírják angolul, hova mennek, vagy nem, vagy nem, vagy nem.
A chennai-i buszon a kalauz hátul ül, nem megy körbe, mint a vidéki járatokon. Tömegnyomorban a busz elején felszállók az ülőkön keresztül adogatják hátra a jegy árát az uticél megjelölésével, és ugyanígy kapják vissza a jegyet. Az egyedül utazó hölgyek bal oldalon ülnek, egy ideig eltartott, amíg erre rájöttem, mert az urak leülnek ide, ha nincs elég hölgy (általában: kb. négyszer annyi úr utazik, a nőnek a fazék mellett a helye), de fel kell állniuk, ha jönnek.
Hirdetések
Van itt egy jól eldugott nagyon gazdag réteg: nyilván nekik szólnak a gigantikus óriásplakátok, amik dél-afrikai körutazást, harmadik generációs mobilt, gyémánt ékszerboltot hirdetnek.
3H
Hey, Hi, Hallo – ez a három szó, amit a tamil a fehér ember megszólítására használ.
St. George Fort
Chennai Nr. 1. látványossága, az angol Kelet Indiai Társaság egyik első ujjlenyomata a 17. századból, napjainkban rengeteg felső katonai, rendőrségi és bírósági intézmény székhelye, így aztán több egyenruhást láttam itt, mint az elmúlt másfél hónapban mindenhol összesen. Az egész nagyon lehangoló, kopott és szanaszét rohad.
Chennai Central Station
Két emeletes komplexumot tartanak fenn a foglalások intézésére, külön ablak van a katonáknak, a kormányzati dolgozóknak, a vasutasoknak, a hölgyeknek, a nagycsaládoknak, talán még valahol a teheneknek is. Elsőre rossz helyre álltam be, a hitelkártyás ablakhoz, ott felvilágosítottak, hogy ők nem tudnak a „foreigner kvótába” foglalni, úgyhogy átmentem a foreignereknek fenntartott, külön ajtóval lezárt, légkondis helyiségbe. Itt már pusztán két órát vett igénybe tíz vonatjegy lefoglalása, ugyanis minden egyes jegyhez ki kellett töltsek egy külön űrlapot, ugyanazzal a húsz adattal, amit aztán minden egyes jegynél egyenként gépre vitt a pénztáros („Nyílvántartanak, tőled, nyílván tartanak tőled” - Kontroll Csoport). Bangalore oda-vissza és keralai körút, összesen 36 dollár (compare: a nagykövecsségen 30 dollár/nap fedezetet kérnek), hogy dollárral fizettem, külön fél óra adminisztráció, feljegyezték a két húszdolláros bankó rajtszámát, valamint hogy milyen jegyeket vettem belőle.
Pizza Hut
Lelkifurdi ide vagy oda, másfél hónap után nagyon jól esett egy pizza (soha nem hittem volna), ami pont tízszer olyan drága volt, mint a masala dosa. A hely amerikai turistákkal van tele, akik minden városban ilyen helyeken esznek – szegények, és fogalmuk sincsen arról, mi van itt valójában.
AVM Studios
Na ezt a helyet nagyon sajnálom, hogy nem láthattam – általában nyitva van a pórnép előtt, de most egy hónapon át az abszolút tamil szupersztár, Rajithagaran (vagy ki) forgat itt filmet. Vijay a tamil mozi Bret Hitman Hart-ja (sokat verekszik, a fiatalok kedvence), ez az R viszont a Hulk Hogan (egy évben csak egyszer verekszik, de akkor hatalmas a felhajtás).
Marina Beach – déli oldal
Chennai tengerpartja, a közepén egy világítótoronnyal, amiről nem mondta senki, hogy egyfajta demarkációs vonalként szolgál. Tudatlanul először délnek indultam, néhány méter után a cunami sújtotta halász közösség telepén sétálok, több kilométeren át. Semmi különbség a falvak és a főváros között: a legszegényebb halász családok itt is sárkunyhókban élnek, van akinek csak egy sátra van a homokon, itt is kinnfelejtett „cunami relief” táblák, kecskék, aki a szemetesből legelnek, gyerekek, akik a pocsolyában dagonyáznak. Illetve, van egy apró különbség: a sárkunyhók között kétszáz méterenként templomok kőből, hindu és keresztény felváltva, volt verseny a charityk között (félreétés ne essék: full respect, csak ezek között a kunyhók között ez furán néz ki), és a sárkunyhók mögött (csaknem közvetlenül) több emelet magas luxushotelek és luxusvillák. Az egyik kunyhó előtt leng a kommunista zászló, nyilván azért, hogy emlékeztessen: minden állat egyenlő.
Háromszáz méterrel odébb
A tengerpart és az Adjar folyó torkolata között, egy üres felvonulási terület után először hatalmas bankok, aztán üvegszilánkos kőfallal és szögesdróttal körülvett parkok, amiket fegyveres őrök őriznek, a parkok bejáratánál 5-10 névtábla, hogy kinek van háza a falon túl. Minisztereknek, bíróknak és bankigazgatóknak. (Ugye emlékszünk arra az óriásplakátra, hogy „Business meets law”?)
Adjar Bridge
Chennai leghosszabb hídján a mobiltelefont és hotelt hirdető óriásplakátok árnyékában családok élnek.
Teozófus kert
Madame Blavatsky követői egészen szép parkot építettek a folyópart mellé, nagy csend van és kevés ember, itt van a világ legnagyobb Banyan fája (az mi magyarul?), és van a park területén egy templom, egy mecset, egy hindu szentély és egy buddhista szentély. Meg rengeteg magánház a teozófus felsővezetőknek.
Vivekananda Museum
Vivekananda híres indiai vallási vezető, aki Amerikában elismertette a hinduizmust. Néhány napot Chennaiban (akkor még Madrasban) töltött egy jégtömbök tárolására alkalmas raktárépületből átalakított kastélyban, ott van most a múzeum, ami az életútját örökíti meg, és tartalmaz egy festménygyűjteményt India történelméről. Az indiai festészet úgy tűnik anonim (sehol nem írják ki a festő nevét) és képregény-szerű, egy képbe négy-öt esemény is bele van zsúfolva. Elnézve ennek a népnek a történelmét (meg utánaolvasva, hogy Az éjfél gyermekeit jobban értsem – köszi Taqi), járt itt mindenki, harappák, árják, görögök, mogulok, angolok, franciák, portugálok.
Házszámozás
Elkezdik az egyik oldalon, egyesével haladnak, aztán a másik oldalon elindulnak visszafelé. Sétáltam egy kilométert feleslegesen, a fordulópontig, mire rájöttem erre.
Marina Beach – északi oldal
Talán nem meglepő, hogy kezd egy kicsit sok lenni Chennai, jól esik egy kis esti tengerparti séta. A világítótoronytól felfelé mintha másik városban járnék. Egészen tengerpart szerű tengerpart, árusokkal, krikettező gyerekekkel, piknikező családokkal, lovasrendőrökkel, Vijayt utánozva verekedő fiatalokkal, és fiatal szerelmespárokkal, igen, fiatal tamil férfiak és tamil nők, akik szeretik egymást. Van remény.
Sokára jöttem rá arra, ami elég evidens, hogy a pályaudvarok és a turista spotok környékén csak hiéna lesz, odébb kell menni néhány utcával. A riksások néha átadják az utast egymásnak, engem kétszer adtak eddig át, egyszer azért, mert menet közben elromlott a gép, egyszer pedig a hiéna levadászott valakit, aki hajlandó volt elvinni a kialkudott árért, mert neki nem érte volna meg, ha fél óráig tisztességes áron dolgozik, és nem egy foreigner vérét szopja.
A legrosszabb fajta az angolul jól tudó, beszélgetős, behízelgős, aki az út közepén próbálkozik be a silk shoppal, az út végén pedig a sajnáltatás minden eszközét bedobja (beteg vagyok, elváltam, gyerekeim vannak, stb.).
Chennai public transport
A „metró”: a város felett végighúzódó, két egymást metsző nyomvonal, amit szinte senki sem használ, mert az állomások megközelíthetetlenek, távol vannak a csomópontoktól, és fél óránként jön egy vonat. Elképesztő mennyiségű ventillátort és kapaszkodót hegesztettek a vagonok plafonjára. A kilátás mindenért kárpótol: végtelen nyomornegyedek és helyenként körbezárt villasorok felett haladunk.
A chennai-i (és a tamil vidéki) buszok számozása nélkülöz minden logikát. A jelzés bármilyen egytől négy jegyű karakter lehet, a betűk és a számok tetszőleges kombinációjával. Van 17A, 17B, 17C, egészen 17M-ig, de az nem ugyanaz, mint az M17, vagy az A17M, ezen felül a legtöbbnek van un. „cut service” verziója, amikor a szám át van húzva. Mindegyik 17-es busz teljesen más irányba megy és máshol áll meg. Vannak olyan járatok, aminek csak betűkódja van (KRC, SNLS), a betűknek semmi köze a végállomásokhoz vagy az érintett állomásokhoz. Ezen felül vannak a magánbuszok, amikre vagy kiírják angolul, hova mennek, vagy nem, vagy nem, vagy nem.
A chennai-i buszon a kalauz hátul ül, nem megy körbe, mint a vidéki járatokon. Tömegnyomorban a busz elején felszállók az ülőkön keresztül adogatják hátra a jegy árát az uticél megjelölésével, és ugyanígy kapják vissza a jegyet. Az egyedül utazó hölgyek bal oldalon ülnek, egy ideig eltartott, amíg erre rájöttem, mert az urak leülnek ide, ha nincs elég hölgy (általában: kb. négyszer annyi úr utazik, a nőnek a fazék mellett a helye), de fel kell állniuk, ha jönnek.
Hirdetések
Van itt egy jól eldugott nagyon gazdag réteg: nyilván nekik szólnak a gigantikus óriásplakátok, amik dél-afrikai körutazást, harmadik generációs mobilt, gyémánt ékszerboltot hirdetnek.
3H
Hey, Hi, Hallo – ez a három szó, amit a tamil a fehér ember megszólítására használ.
St. George Fort
Chennai Nr. 1. látványossága, az angol Kelet Indiai Társaság egyik első ujjlenyomata a 17. századból, napjainkban rengeteg felső katonai, rendőrségi és bírósági intézmény székhelye, így aztán több egyenruhást láttam itt, mint az elmúlt másfél hónapban mindenhol összesen. Az egész nagyon lehangoló, kopott és szanaszét rohad.
Chennai Central Station
Két emeletes komplexumot tartanak fenn a foglalások intézésére, külön ablak van a katonáknak, a kormányzati dolgozóknak, a vasutasoknak, a hölgyeknek, a nagycsaládoknak, talán még valahol a teheneknek is. Elsőre rossz helyre álltam be, a hitelkártyás ablakhoz, ott felvilágosítottak, hogy ők nem tudnak a „foreigner kvótába” foglalni, úgyhogy átmentem a foreignereknek fenntartott, külön ajtóval lezárt, légkondis helyiségbe. Itt már pusztán két órát vett igénybe tíz vonatjegy lefoglalása, ugyanis minden egyes jegyhez ki kellett töltsek egy külön űrlapot, ugyanazzal a húsz adattal, amit aztán minden egyes jegynél egyenként gépre vitt a pénztáros („Nyílvántartanak, tőled, nyílván tartanak tőled” - Kontroll Csoport). Bangalore oda-vissza és keralai körút, összesen 36 dollár (compare: a nagykövecsségen 30 dollár/nap fedezetet kérnek), hogy dollárral fizettem, külön fél óra adminisztráció, feljegyezték a két húszdolláros bankó rajtszámát, valamint hogy milyen jegyeket vettem belőle.
Pizza Hut
Lelkifurdi ide vagy oda, másfél hónap után nagyon jól esett egy pizza (soha nem hittem volna), ami pont tízszer olyan drága volt, mint a masala dosa. A hely amerikai turistákkal van tele, akik minden városban ilyen helyeken esznek – szegények, és fogalmuk sincsen arról, mi van itt valójában.
AVM Studios
Na ezt a helyet nagyon sajnálom, hogy nem láthattam – általában nyitva van a pórnép előtt, de most egy hónapon át az abszolút tamil szupersztár, Rajithagaran (vagy ki) forgat itt filmet. Vijay a tamil mozi Bret Hitman Hart-ja (sokat verekszik, a fiatalok kedvence), ez az R viszont a Hulk Hogan (egy évben csak egyszer verekszik, de akkor hatalmas a felhajtás).
Marina Beach – déli oldal
Chennai tengerpartja, a közepén egy világítótoronnyal, amiről nem mondta senki, hogy egyfajta demarkációs vonalként szolgál. Tudatlanul először délnek indultam, néhány méter után a cunami sújtotta halász közösség telepén sétálok, több kilométeren át. Semmi különbség a falvak és a főváros között: a legszegényebb halász családok itt is sárkunyhókban élnek, van akinek csak egy sátra van a homokon, itt is kinnfelejtett „cunami relief” táblák, kecskék, aki a szemetesből legelnek, gyerekek, akik a pocsolyában dagonyáznak. Illetve, van egy apró különbség: a sárkunyhók között kétszáz méterenként templomok kőből, hindu és keresztény felváltva, volt verseny a charityk között (félreétés ne essék: full respect, csak ezek között a kunyhók között ez furán néz ki), és a sárkunyhók mögött (csaknem közvetlenül) több emelet magas luxushotelek és luxusvillák. Az egyik kunyhó előtt leng a kommunista zászló, nyilván azért, hogy emlékeztessen: minden állat egyenlő.
Háromszáz méterrel odébb
A tengerpart és az Adjar folyó torkolata között, egy üres felvonulási terület után először hatalmas bankok, aztán üvegszilánkos kőfallal és szögesdróttal körülvett parkok, amiket fegyveres őrök őriznek, a parkok bejáratánál 5-10 névtábla, hogy kinek van háza a falon túl. Minisztereknek, bíróknak és bankigazgatóknak. (Ugye emlékszünk arra az óriásplakátra, hogy „Business meets law”?)
Adjar Bridge
Chennai leghosszabb hídján a mobiltelefont és hotelt hirdető óriásplakátok árnyékában családok élnek.
Teozófus kert
Madame Blavatsky követői egészen szép parkot építettek a folyópart mellé, nagy csend van és kevés ember, itt van a világ legnagyobb Banyan fája (az mi magyarul?), és van a park területén egy templom, egy mecset, egy hindu szentély és egy buddhista szentély. Meg rengeteg magánház a teozófus felsővezetőknek.
Vivekananda Museum
Vivekananda híres indiai vallási vezető, aki Amerikában elismertette a hinduizmust. Néhány napot Chennaiban (akkor még Madrasban) töltött egy jégtömbök tárolására alkalmas raktárépületből átalakított kastélyban, ott van most a múzeum, ami az életútját örökíti meg, és tartalmaz egy festménygyűjteményt India történelméről. Az indiai festészet úgy tűnik anonim (sehol nem írják ki a festő nevét) és képregény-szerű, egy képbe négy-öt esemény is bele van zsúfolva. Elnézve ennek a népnek a történelmét (meg utánaolvasva, hogy Az éjfél gyermekeit jobban értsem – köszi Taqi), járt itt mindenki, harappák, árják, görögök, mogulok, angolok, franciák, portugálok.
Házszámozás
Elkezdik az egyik oldalon, egyesével haladnak, aztán a másik oldalon elindulnak visszafelé. Sétáltam egy kilométert feleslegesen, a fordulópontig, mire rájöttem erre.
Marina Beach – északi oldal
Talán nem meglepő, hogy kezd egy kicsit sok lenni Chennai, jól esik egy kis esti tengerparti séta. A világítótoronytól felfelé mintha másik városban járnék. Egészen tengerpart szerű tengerpart, árusokkal, krikettező gyerekekkel, piknikező családokkal, lovasrendőrökkel, Vijayt utánozva verekedő fiatalokkal, és fiatal szerelmespárokkal, igen, fiatal tamil férfiak és tamil nők, akik szeretik egymást. Van remény.
Gerast áskrifandi að:
Færslur (Atom)