jan 29

Hello tourist

Második hétvége, és mivel B.-vel az a megállapodásunk, hogy hétvégenként szabad vagyok, ezúttal irány Pondicherry. Kezdem sejteni, hogy az igazi látványosságok nem észak-Tamil Naduban várnak rám, ahhoz odébb kellene menni néhány száz kilométerrel. Itt csak az életet kapom meg, mélyebben mint kértem volna.

Pondicherry

Tamil Nadu egyik legfontosabb kulturális és történelmi központja. Francia gyarmat volt, a mai napig valamennyire független, négy másik várossal együtt félig-meddig francia fennhatóság alá tartozik, ami azt jelenti, hogy a városok és Franciaország között szabad az átjárás oda-vissza. A rendőrség még ma is független, más az egyenruhájuk, francia piros sapkájuk van.
A várost az indiánok Pondynak hívják. Nem tudom, a helyi lakosok észrevették-e, hogy a város nevében benne van a kettősség. A dicső franciák ugyanis a belvárost észak-déli irányban egy csatornával kettéválasztották, a csatornától keletre a tengerig a belváros egynegyede a fehér város (Cherry), nyugatra a háromnegyed, valamint a jelentősen kiterjedt külváros a fekete város (Pondy). A fekete várost is három részre osztották: felülre telepítették a muszlimokat, középre a keresztényeket és alulra a hindukat. (A fehér részt sajnos nem osztották tovább, pedig itt is lehetne mondjuk büdös szájú és büdös lábú francia rész.) A csatorna egyfajta téridő kapu, innenső felén a standard tamil nyomor, semmiben nem különbözik a többitől, a túlsó parton tizedannyi ember, huszadannyi bolt, fehér házak, utcanévtáblák (!!! – soha, sehol nincs kiírva nem csak utcanév, de házszám sem, vagyis a tájékozódás egyetlen módja, hogy vmi boltot megpróbálsz megjegyezni) luxushotelek, tengerpart. Azért ha a felszínt megkapirgáljuk, látszik, hogy jó ötven éve ezt a felét is az indiánok igazgatják már.
A második napot szánom a városnézésre, az első napon inkább barátkozom az itteni élettel, meg minden lelkifurdival együtt egy kicsit élvezem a luxust (két hét masala dosa után azért jól esik croissant reggelizni jammel a tengerparton). A fehér részben minden olyan lepukkant, a Gandhi szobor feletti kupolát átfestik, így egy ember Gandhi fején áll, van egy vidámpark ami sokkal inkább szomorú mint vidám, van egy nagy park ami szanaszét rohad, és van itt egy elég nagy szabadtéri könyvvásár, ahol alig lézeng néhány ember. Pedig vicces könyvek vannak, legalább a fele angolul, pl. védikus matematika egy hét alatt. Meg van Pizza Hut is, meg néhány francia étterem azoknak, akik olyan bátrak, hogy Indiában szeretnének nyers osztrigát enni. És persze rengeteg koldus.
Másnap befizetek egy városnéző körútra, nem szokásom de itt csupán száz zlotyiért el- és bevisznek egy rakás olyan helyre, ahova magamtól nem tudtam volna elmenni. A buszon csupa északi indián, egy svájci lánnyal ketten vagyunk fehérek, ő bevállalósabb nálam, mert egy évet lehúzott Bangalore-ban a pszichiátrián (én Mo-n sem dolgoznék ott), és látszik hogy sokkal jobban hozzászokott már mindenhez, mint én, pl. simán issza a lokál vizet.
Első állomásunk Hanuman, a majomisten temploma, éppen renoválják, számomra ez sokkal érdekesebb, képzeljünk el egy húsz méter magas templomot, beborítva összekötözött faágakkal és sárból tapasztott pallókkal.
Második állomás

Auroville,

Ez az egyik oka annak, hogy részt vettem ezen a túrán, mert a tizenhat kilométerre fekvő városba egyébként nem jár busz. Pondicherry egy Aurobindo nevű jógi székhelye volt, akihez csatlakozott egy francia hölgy is a húszas években, aki a szerény „The Mother” néven maradt fenn az utókor számára. Elég termékeny páros voltak, alapítottak egy ashramot, fejenként közel harminc kötetet publikáltak, és a hatvanas években Mother megalkotta Auroville-t, amit egy olyan városnak szánt, ahol az emberek politika, vallás, faji hovatartozás nélkül együtt élnek. 1968-ban az indiai miniszterelnök, valamint 124 ország képviselője vett részt a megnyitón, mindenki hozott otthonról egy kis földet, amit a mai napig a főtéren egy urnában őriznek. A város kör alakú, a házak galaxis formában csavarodnak, négy részre van osztva: cultural, international, industrial, residental. A lakosság valami 35 országból érkezett, 80 % nem indián, vannak magyarok is. Középen a Peace nevű főtér, ahol a fentebbi urna van egy olyan amfiteátrum közepén, ahonnan mikrofon nélkül bárki tud beszélni többezer emberhez, mellette a Matrimandir névre keresztelt, kb. ötven méter átmérőjű óriási arany golflabda, ami a város lelke és központja (jelenleg átépítés alatt). Bemenni csak a helyieknek lehet, odabenn van egy központi meditációs csarnok, aminek a közepén van a világ legnagyobb lencséje (made by Zeiss), a tetőről elektromos tükrök a lencsére irányítják a napfényt, ami azt szétszórja a teremben. Nincs zene, képek, rítusok, vallás, mindenki csak ül és nézi a lencsét vagy amit akar, és akkor megy oda amikor akar.

Pondicerry (cont’d.)

Ebéd után következő állomás valami Water Resort, hajókázás a backwatersen, nem nagy szám, utána Botanical Gardens, hasonlóan szomorú és lepukkant mint a vidámpark, de fotóztam néhány vicces táblát (a kedvencem: „Please do not disturb the plants”). Városi múzeum, fotózni nem szabad, amit azért nem értek, mert nem tudom, ki akarna itt bármit is lefotózni, standard cucc: néhány cserép, érme, bútor és ásvány. Sacred Heart templom, hát mint európainak egy keresztény templomban leginkább a szobrok izgalmasak, meg hogy tele van a templom ventillátorral.
Végül Sri Aurobindo ashram, látogatók az udvarba mehetnek be, ahol középen egymás mellé van temetve Sri Aurobindo és a Mother, „looks like a flower shop” ahogy a svájci kollegina megjegyzi, rengeteg ember folyik át ezen az udvaron, nagyon nagy kultusza van ennek a két embernek a fehérek körében is, sokan csak emiatt jönnek ide, a két nap alatt kb. ötven autoriksás akart elhozni az ashramba. (Szégyen-gyalázat, én még nem hallottam róluk, de majd pótolom.) Az udvaron körben meditálók ülnek, több a fehér mint az indián, a sír körül meditálnak, ami azért lehet nagyon nehéz, mert percenként mintegy kétszáz ember megy el itt. Nagy könyvesbolt, lehet kapni a harminc kötetes Mother összest több nyelven is. A néni 97 évesen hunyt el 1973-ban.

Mindig van lejjebb

Ez az összefoglaló tanulság a visszaútra. A városba befelé az autóriksa 20 kopek, kifelé teljesen véletlenül leszólít bennünket egy iránytaxis, aki 2 kopekért visz ki hat-hét embert oda. (Note: négyen vagyunk, nyolc kopeket keresett egy nagyobb járművel, ami többet fogyaszt, és valszeg így is megérte neki.)
A második hasonló élmény azután ér, miután már egyedül maradok az állomáson, és próbálom hasznosan eltölteni azt a mintegy két és fél órát, ami a buszom indulásáig még hátra van: elvegyülve az indiai boltdzsungelben érhet még meglepetés, volt egy kifőzde, ahol élő csirkék voltak egy ketrecben, kiválaszthatod, melyiket süssék meg neked az orrod előtt.
Aztán: az indiánok aljas módon kihasználják, hogy az európai ember túl gátlásos, és nem pisál oda bárhova, ezért a vécénél sápot szednek tőle. Amíg a tengerparton ez 2 rúpia, addig a buszállomáson már csak 50 cent vagy mi, de kicsit odébb találom meg az ultimát megoldást: hímsoviniszta módon ingyenes vizoldákat installáltak a pályaudvar közepére, egymással szemben kétszer tíz urinalt, a fal nyakig ér középen, szegény hölgyek soha nem fogják megtudni, milyen élmény brunyálás közben fésztufész szembenézni tíz indiánnal, akik éppen szintén megkönnyebbülnek.
És aztán: éjszaka busszal a kivilágítatlan, kanyargós halálfasza utakon, a látvány annyira húzos, hogy az indiánok sem bírják, kb. hárman is egymás után mellém ülnek, aztán az első kanyar után el onnan, valahova, ahol nem látják, mi történik.
Az első igazán necces élményen is túl vagyok: az egyik megállónál felszáll egy kötött sapkás csóka, úgy néz ki mint valami rapper, előre jön, megfogja a táskámat és rángatja, gondolom odébb akarja pakolni (a buszokon mindenki az evolúció szabályai szerint helyezkedik el, ülnek mindenhol, a sebváltón is), elküldöm a vérbe, talán még el is lököm a kezét, amikor megszólal, hogy polisz kontroll. Bazmeg öcsém, akkor legalább vegyél fel egy jelvényt, vagy valami.

Körömpörkölt

Sok férfi a jobb kezének kisujján centiméteresre növeszti a körmét. Amikor nem bicskának használják, akkor az orrukat túrják vele.

Plakátfestők

Az óriásplakátok nagy részét vidéken nem nyomtatják ki előre, hanem ráfestik a táblára. Egészen nagy a szórás a plakátfestők tehetségében: láttam már Uffizi szintű Jaylalitát (miniszterelnök asszony) és South Park szintűt is.

Comments

Minden comment nagyon nagyon jól esik, köszönöm szépen, annak ellenére hogy leginkább magamnak írom ezt a hülyeséget, ez az egyetlen visszajelzés hogy valaki esetleg olvassa is, szal továbbra is köszönettel veszem őket.
Laptop: azért azt ne feledjük el, hogy nem turistának jöttem, hanem nagyrészt egyhelyben vagyok egy szervezetnél, meg azt se, hogy Bangalore innen egy köpés, ami második Silicon Valley. Asszem nagyon nem bántam meg, hogy elhoztam, ez egyébként Zsuzsi régi laptopja, ami most valahol a pamlagon heverne.
Motor: most ott tartok, hogy beülök mégis más mögé, elvégre ők már harminc éve megússzák ezt, aztán ha kicsit megszoktam, talán megpróbálom mégis. Csak a másik oldalról kicsit ijesztő, úgy tűnik nem lehet hibázni, nem láttam még buszsofőrt, aki egy motor miatt a féket nyomta volna, és nem a dudát. Ki írta azt, hogy motorozott itt? Elfelejtette aláírni. Kérnék szépen tippeket a halálfélelem legyőzésére.